22
Október
2017

Botanikai kalandozások Skandináviában 21. - Potamogeton polygonifolius Pourr.

Idén nyáron jutottam el a felismerésre, hogy a békaszőlészet voltaképpen micsoda izgalmakat és kihívásokat rejteget. Először is, a békaszőlőt meg kell találni, ami elsősorban a kizárólag víz alatti levelekkel rendelkező fajoknál jelenthet gondot. Miután a békaszőlőt lokalizáltuk, meg kell valahogyan közelítenünk. Itt már a mély víz, iszap, vagy a sodró patak megfutamodásra késztetheti a nem eléggé elszánt békaszőlészt. Ha sikerült a közelébe férkőzni az áhított növényeknek, további nehézségekre számíthatunk az egyedek meghatározásánál, többek között például azért is, mert számos faj hajlamos a hibridizálódásra. Ha pedig ezt az akadályt is sikerrel vettük, már csak egy szép fényképet kell készítenünk ezekről a mérsékelten dekoratív növényekről. Hiszen családunk, kollégáink, barátaink minden bizonnyal megkérdezik majd, milyen hasznos tevékenységgel töltöttük a hétvégénket, és ki ne szeretné ekkor ezt felelni : “Békaszőlőt határoztam, le is fényképeztem, szeretnéd látni?”



Skandinávia szerencsére valóságos békaszőlő-paradicsom. Svédországban a Flora Europaea alapján az Európában honos 22 Potamogeton fajból 20 előfordul. A két kivételt a Brit-szigetek észak-nyugati részén is előforduló, észak-amerikai P. epihydrus, valamint a Magyarországon is viszonylag elterjedt, de észak felé Svédországot el nem érő P. nodosus képezi. Az alább bemutatásra kerülő P. polygonifolius atlanti elterjedési súlypontú faj, főként Észak- és Nyugat-Európában él, hazánkban nem honos. Skandinávia délnyugati, óceáni éghajlati hatású területein elég gyakori.



A növényre egy nagyobb dagadóláp régi lecsapolóárkában bukkantam, mely szerencsére sosem készült el teljesen. Ez a faj kedveli a tőzeges talajt, ahol nedves, kiszáradó talajfelszínen szárazföldi alakban is megjelenhet. Jelen esetben azonban fél méteres vízben, Utricularia intermedia és Carex rostrata társaságában éldegélt, nagy egyedszámban. A P. polygonifoliusra jellemző az úszó levelek megléte, melyek széles-lándzsásak, zöldesbarnák, bőrszerűek, nyelük hosszabb a lemezüknél. Az alámerült levelek a virágzáskor többnyire megvannak, lándzsásak, hosszú nyelűek. A nyelvecske kb. 4 cm hosszú, vékony, hamar elfonnyadó. A termés 1,5-3 mm hosszú, nem ormós. Az errefelé szintén elég gyakori P. natans elkülönítő bélyegei az árszerű, lemez nélküli alámerült levelek, az akár 10 cm hosszú, merev nyelvecske, a levélnyél végén lévő, eltérő színű, hajlott szakasz és a 4-5 mm hosszú termés.



A Potamogeton szó görög eredetű, a “folyó” és a “szomszéd” szavak összetételéből származik, és minden bizonnyal a növények jellemző élőhelyére céloz. A polygonifolius a levelek keserűfüvekével (Polygonum) való hasonlatosságára utal.

2 Kommente Szerző: brentakurdvium 22.10.2017. 23:34
20
Május
2017

Botanikai kalandozások Skandináviában 20. - Trientalis europaea L.

A skandináv fenyvesek alját nyár elején mindenütt a Trientalis europaea fehér virágai díszítik. Ez a jellegzetes kis hidegkedvelő növény a kankalinfélék (Primulaceae) családjába tartozik, és nemzetségének egyetlen európai képviselője. Egész Skandináviában elterjedt és gyakori. Dél felé Közép-Európa északi részén szórványosabbbá válik, de a hegységekben az Alpokig és a Kárpátokig lehúzódik, ahol azonban már meglehetősen ritka.



Elég apró termetű, 5-20 cm magasra növő, kúszó gyöktörzsű növény. Keskeny, visszás-tojásdad alakú, gyakran különböző méretű levelei a felálló szár végén rozettaszerűen helyezkednek el, hónaljukban egy, ritkábban kettő, viszonylag hosszú kocsányú virág található. A szétterülő pártacimpák száma általában hét, ami különleges szimmetriát kölcsönöz a virágnak. A csészelevelek szálasak, virágzás után visszatörtek. A termés gömbölyű tok, mely a külső réteg leválása után sokáig megmarad, kékesszürke színe és focilabdaszerű mintázata igen jellegzetes.



Leírója természetesen Carl von Linné, akinek egyik személyes kedvence volt. A Flora Lapponicában elragadtatással írja róla, hogy bűvereje elkápráztatja a szemet, és csaknem megbabonázza a szemlélőt. A Trientalis nemzetségnév jelentése egyharmad, és egyesek szerint a növény termetére vonatkozik, ami nagyjából egyharmad lábnyi. Ez alapján magyarul hívhatnánk például egyhatodrőfkének, valamiért azonban mégis az enyhén giccsbe hajló harmatos hegyékessége nevet kapta a keresztségben.

Komment írása most Szerző: brentakurdvium 20.05.2017. 23:25
09
Április
2017

Botanikai kalandozások Skandináviában 19. - Pulsatilla vernalis (L.) Mill.

Lassan itt, Dél-Svédországban is beindul a kökörcsinek virágzásának időszaka, némileg lemaradva az otthonitól, és mivel idén valószínűleg csak a környék kiskertjeiben fogom tudni megcsodálni őket, megemlékezek róluk egy blogbejegyzésben néhány tavalyi fotóval.



A Pulsatilla nemzetségnek Skandináviában 4 faja fordul elő. Ezek közül a P. vulgaris a Magyarországon is előforduló leánykökörcsin (P. grandis) testvérfaja, egyes szerzők inkább csak alfaji rangon különítik el őket. Hasonlóan közel áll egymáshoz az itteni P. pratensis és a mi fekete kökörcsinünk (P. nigricans). A nálunk kipusztulással közvetlenül veszélyeztetett (vajon megvan még egyáltalán?) tátogó kökörcsinnek (P. patens) egymástól hatalmas távolságra élnek kisebb populációi Gotland szigetén, Észak-Svédországban, valamint Finnország déli részén.



A Pulsatilla vernalis a rokonaitól jól elkülönülő faj. Levelei a nemzetségben egyedülállóan áttelelők, bőrneműek, egyszeresen szárnyasak, széles, 3-5 fogú levélkékkel. A virágok belül fehérek, kívül többnyire rózsaszínűek vagy halvány lilásak. Főként Európa hegyvidékein elterjedt, de Skandináviában az alacsonyabb területeken is előfordul. Az Alpok középső részén helyenként gyakori, a legtöbb országban azonban védett, veszélyeztetett faj. Egyik legnagyobb dél-svédországi állománya egy rendszeres használatban levő katonai lőtéren található, melyet a skandináv mentalitásra jellemzően szabadon lehet látogatni, már amikor éppen nem lövöldöznek. Jellemző élőhelyei errefelé száraz, ritkás erdeifenyvesek és csarabosok. Megfogyatkozásának legfőbb okai az erdőhasználat megváltozása, a legeltetés felhagyása, a tápanyagok feldúsulása és az élőhelyek záródása.



A Pulsatilla nemzetség leírója, Philip Miller skót származású botanikus, a londoni Chelsea Physic Garden főkertésze, Linné kortársa volt. Molekuláris filogenetikai kutatások azonban arra utalnak, hogy a kökörcsinek helye lehet, hogy inkább ott van, ahová Linné először elhelyezte őket - az Anemone nemzetségben.

2 Kommente Szerző: brentakurdvium 09.04.2017. 21:00
02
Április
2017

Kerti érdekességek 5. - Hylomecon japonica (Thunb.) Prantl & Kündig

A japán erdeimák nálunk egyelőre nagy ritkaságnak számító ázsiai dísznövény, a faj eredetileg Mandzsúria és Japán területén honos. Eredeti élőhelyén az üde erdőket kedveli, jellegzetes tavaszi faj, ami tömegesen boríthatja az erdők talaját. Élőhelyét és habitusát tekintve nagyon hasonlít a nálunk honos bogláros szellőrózsához (Anemone ranunculoides), de jobban megnézve láthatjuk, hogy ennek csak négy szirma van öt helyett...



A szirmok számából és a - már virágzás közben megjelenő - terméskezdeményekből tehát már gyanakodhatunk, hogy ebben az esetben nem szellőrózsával, hanem egy mákfélével van dolgunk. A Hylomecon nemzetség monotipikus, van azonban a mákfélék családjában néhány hasonló sárga virágú nemzetség is, amivel gyakran keverik, ilyen pl. Stylophorum vagy a Chelidonium, ezek levelei azonban lényegesen eltérőek.



A Hylomecon japonica-ra jellemző, hogy kúszó gyöktörzse van, amelyből kora tavasszal fűrészes szélű, jellegzetesen tagolt leveleket fejleszt. Aranysárga virágai április környékén jelennek meg, a virágzás 1-2 hétig tart. Virágzás és termésérlelés után a levelek hamar elszáradnak és a növény rendszerint már nyár elején nyugalomba vonul és a föld alatt várja ki a következő tavaszt.



A japán erdeimák kiválóan bírja a hazai viszonyokat, teljesen fagytűrő és a nyári szárazságot is viszonylag jól átvészeli a föld alatt. Nevéből is sejthető, hogy elsősorban az árnyas kertrészeket kedveli, ahol a fák árnyékában a tavaszi aszpektus többi fajához hasonlóan kiválóan kihasználja a tavaszi többletfényt azzal, hogy még a fák kilombosodása előtt gyorsan virágzik, majd nyugalomba vonul.

Komment írása most Szerzőin: Lila Pereszke 02.04.2017. 20:25
20
Február
2017

Kerti érdekességek 4. - Rubus bambusarum Focke

A bambusz-szeder, vagy bambuszlevelű szeder korábban a Rubus henryi var. bambusarum néven alfajként szerepelt, de a Flora of China külön faji rangon tárgyalja. A növény Kínában honos, hegyvidéki tisztásokon, erdőszéleken fordul elő, a hazai szederfajokhoz hasonlóan. Érdekes, szederre nem igazán hasonlító örökzöld levelei miatt dísznövényként is kedveltté vált, már Európában is találkozhatunk vele, igaz, egyelőre még nem túl elterjedt, inkább csak botanikus kertekben és arborétumokban láthatjuk. Az írásnak az ad némi aktualitást, hogy örökzöld levéldísznövényről van szó, így jelenleg is teljes pompájában csodálhatjuk meg!



A bambuszlevelű szeder egy erőteljes növekedésű kúszó szederfaj, ami több méteres, legyökerezésre hajlamos hajtásokkal halad minden irányba, így kiváló talajtakaró lehet. A metszést elég rosszul tűri, a levágott hajtások hajlamosak teljesen elszáradni, így mindenképp elegendő helyet kell biztosítani a számára. Függőleges felületek befuttatására kevésbé alkalmas, mert önállóan nem nagyon tud megkapaszkodni, de támrendszerrel segíthetünk neki, ill. más kúszónövénnyel vegyesen is ültethető. A borostyánokhoz nagyon hasonló igényei vannak (félárnyék, nedves talaj, stb.), így borostyánnal kombinálva már alkalmas felületek befuttatására is, markáns, hosszúkás levélformája érdekes kontrasztot alkot a kisebb és kerekdedebb borostyánlevelekkel.



A növény fő díszítőértékét a nagyon érdekes, bambuszlevélre emlékeztető, hármasan összetett, vastag, bőrszerű örökzöld levelei adják, ezek fonáka a kihajtáskor fehéren molyhos, majd többé-kevésbé lekopaszodnak. Virágai rózsaszínek, nyár elején nyílnak, apró szirmaik viszonylag gyorsan lehullanak. A termése a többi szederfajhoz hasonlóan ehető, fekete (de én még nem láttam hazai klímán teremni, talán valamilyen termékenyülési probléma miatt.) Fagytűrésére vonatkozóan eltérő adatokat találni, saját tapasztalataim alapján jól viseli a kemény (-20 °C-os) téli fagyokat is, csak a lágy hajtásvégek fagynak vissza. A többi lomblevelű örökzöldhöz hasonlóan esetleg a téli ún. élettani szárazság jelenthet némi problémát, ha naposabb fekvésbe ültetjük.



Szárított leveleiből más szederfajokhoz hasonlóan tea is készíthető.

Komment írása most Szerzőin: Lila Pereszke 20.02.2017. 15:07
23
November
2016

Botanikai kalandozások Skandináviában 18. - Erica tetralix L.

Nyugat-Európa nedves fenyéreinek és lápjainak jellemző növénye az Erica tetralix. Elsősorban az óceáni éghajlatú területeken elterjedt, így főként a Brit-szigeteken, valamint a kontinensen az Atlanti-óceán mentén, Portugáliától észak felé Norvégia középső részéig fordul elő. Közép-Európában már jóval ritkább, de megtalálható Németországban, Lengyelországban és az Alpokban is.



Alacsony, örökzöld törpecserje, melynek júliustól szeptemberig nyíló, látványos, rózsaszínű virágai tömött, végálló, fejecskeszerű virágzatban helyezkednek el. Apró levelei 4-tagú örvökben állnak, mirigyesek, szélük begöngyölt. A megbarnult, papírszerű párta jellemzően sokáig megmarad, és elrejti a toktermést. Skandináviában a nemzetségnek még egy tagja, az Erica cinerea őshonos, mely kizárólag Norvégia leginkább óceáni éghajlatú területein, a délnyugati partvidéken fordul elő. Elkülönítésűk egyszerű, mivel utóbbi faj kopasz, és levelei 3-tagú örvöket alkotnak.

Fásodó szárából régebben a csarabhoz (Calluna vulgaris) hasonlóan kefét, seprűt készíttettek, valamint tüzelőanyagként hasznosították. Dekoratív volta miatt kertészetekben is előfordul, nálunk keresztes hanga néven ismeretes.

Komment írása most Szerző: brentakurdvium 23.11.2016. 21:54
16
Augusztus
2016

Botanikai kalandozások Skandináviában 17. - Andromeda polifolia L.

A tőzegrozmaring cirkumboreális elterjedésű faj, Észak-Amerika és Eurázsia északi tájainak növénye, a magashegységekben azonban délebbre is lehúzódik. Skandináviában szinte mindenütt meglehetősen gyakori, dél felé ritkulva az Alpokig és a Kárpátokig terjed. Magyarországon a Zalai-dombságban, a Vindornyai-lápon valószínűleg előfordult, azonban már a XIX. század végére biztosan kipusztult. Elsősorban tőzegmohás lápokban nő, gyakran Vaccicnium oxycoccos és Drosera fajok társaságában.

Az Andromeda nemzetség a hangafélék családjába (Ericaceae) tartozó, monotipikus genus (bár egyesek a Grönlandon és Észak-Amerikában előforduló, rövidebb virágkocsányú és a levélfonákon fehéres szőrű subsp. glaucophyllát külön fajként tartják számon). Örökzöld, 20-30 cm magasra növő, kúszó törpecserje. A levelek szórt állásúak, bőrszerűek, hosszúkás-lándzsásak, szélük visszahajló. A levélfonák ezüstösen deres. A virágok bókolók, rózsaszínűek, a forrt párta öt apró fogú. A tok gömbölyű, felálló. Az egész növény erősen mérgező.



Az Andromeda nevet Linné lappföldi utazása során adta a nemzetségnek. A növényt egy skandináv lápban csodálva Ovidius Átváltozások című műve ötlött fel benne, melyben Androméda története szerepel. Eszerint Androméda anyja, Kassziopeia azt állította, hogy a leánya szebb, mint a tengeri nimfák, és ezzel felbőszítette Poszeidónt. Az istenség bosszúból egy vérszomjas tengeri szörnyet szabadított a helyiekre, ami annak rendje és módja szerint terrorizálni kezdte a lakosságot. A probléma megoldására Andromédát kiláncolták egy tengerből kiemelkedő sziklához, hátha így sikerül kiengesztelni a fenevadat. A hölgy elfogyasztására azonban nem került sor, mivel a hős Perszeusz épp arra járt, és elbánt a rémmel.

Azt nem tudni, hogy Linné milyen tudatmódosító szerek hatása alatt állt éppen, de a Flora Lapponicában hosszasan ecsetelgeti a párhuzamokat a növény és Ovidius története között. Eszerint a zsombék volna a szikla, melyhez Andromédát leláncolták, a körülötte lévő víz kígyókkal és békákkal felelne meg a tengernek és benne a szörnyetegnek. A térdre rogyott /= kúszó hajtás/ leányzó égnek emeli karjait /= ágak/ és lehajtja az arcát /= bókoló virágok/, majd miután megjött a hős megmentő /= megtermékenyülés/, felemeli a fejét az ég felé /= felálló termés/. A látomás egy rajzot is ihletett, mely itt megtekinthető. Hát igen, akkoriban még kéz a kézben járt a természettudományos érdeklődés a klasszikus műveltséggel és a szárnyaló költői fantáziával…

A "polifolia" eredete ehhez képest rendkívül földhözragadt. A görög „poliosz” szó szürkét jelent, és a levelek fonákjának színére utal.

Komment írása most Szerző: brentakurdvium 16.08.2016. 21:09
10
Június
2016

Botanikai kalandozások Skandináviában 16. - Tetraplodon mnioides (Sw. ex Hedw.) Bruch & Schimp.

Egy május végi késő délután a Vänern partján sétálgatva egy érdekes moha apró foltjára lettem figyelmes a tóparti homokban. A mindössze néhány négyzetcentiméteren igen sűrűn elhelyezkedő, vöröses nyélen ülő, széles tokok jellegzetesnek és valahonnan ismerősnek tűntek, bár fogalmam sem volt, milyen fajhoz tartoznak. A közelben sehol nem láttam hasonlót. Lefotóztam, és bíztam benne, hogy a képekről sikerül valamelyest beazonosítani. Otthon ért a meglepetés, hogy a Dél-Svédországban kifejezetten ritka, elsősorban a hegyvidékeken és északabbi tájakon előforduló Tetraplodon mnioideshez van szerencsém, mely sajátos életmódja miatt megérdemli, hogy röviden bemutassam.

Ez a különös lombosmoha a Splachnaceae családba tartozik, melynek számos tagja állati ürüléken, tetemeken, csontokon és egyéb szerves maradványokon (pl. bagolyköpet) él. Leglátványosabb képviselőik a Splachnum genusból kerülnek ki, melyek nagytestű növényevők (errefelé főleg jávorszarvas) trágyáján nőnek. A növények olyan „illatanyagokat” termelnek, melyek vonzzák a legyeket, és a nagy számban termelt spóra általuk szállítódik újabb élőhelyre. A Skandináviában is honos Splachnum luteum és S. rubrum a legszebb mohák közé tartoznak – a spóratartó tok alatti kiszélesedés (ún. apofízis) révén kinyitott esernyőre hasonlítanak. Csak arra kell vigyázni a művészfotónál, nehogy a kevésbé dekoratív szubsztrát is a képre kerüljön…



A Tetraplodon mnioides valamivel kevésbé feltűnő, apofízise csak kissé szélesebb a toknál. A nyél vastag, sárgás-vöröses színű, 2-6 cm hosszú. Jellemző a tokok igen nagy száma. A levelek 2-5 mm hosszúak, oválisak, hosszú, keskeny, hullámos hegyben végződnek. Kozmopolita faj, mely mindkét féltekén megtalálható, előfordul Észak- és Dél-Amerikában, Afrika és Ázsia egyes hegyvidékein, Grönlandon, Izlandon és a Spitzbergákon. A Skandináv-hegység magasabb területein helyenként gyakori. Megtalálható az Alpokban és a Kárpátokban is, ahol jóval ritkább. Elsősorban ragadozók ürülékén, valamint állati tetemeken és csontokon nő. Svéd neve lämmelmossa, azaz „lemmingmoha”, mivel gyakrabban látni a lemmingvándorlásos években, a nagy számban elhullott rágcsálókon.

Komment írása most Szerző: brentakurdvium 10.06.2016. 20:46
24
Április
2016

Kerti érdekességek 3. - Mukdenia rossii (Oliv.) Koidz.

Senki ne keseredjen el, ha még nem találkozott ezzel a fajjal a hazai kertekben, mert nálunk egyelőre meglehetősen ritkán lehet ráakadni. Annak ellenére, hogy szerintem egy nagyon szép növény és jól alkalmazkodik a hazai viszonyokhoz: némi öntözéssel remekül érzi magát és a teleket is könnyedén átvészeli.

A nemzetség Kínában honos, nevét Senjang városról kapta, melynek mandzsu neve Mukden és Mandzsúria legnagyobb városa. Korábbi nemzetségneve az Aceriphyllum ("juharlevelű") volt, ami a jellegzetes, juharszerű leveleire utal. Fajnevét pedig John Ross skót misszionáriusról kapta, aki ázsiai küldetése során 1889-ben Mukdenben templomot alapított.



A növény magyar neve nem éppen közismert: gyöktörzseskötörő (Priszter: Növényneveink). A név kissé talán erőltetett, bár kétségtelen, hogy a Mukdenia nemzetség a Saxifragaceae - kötörőfűfélék családjának egyik látványos nemzetsége és valóban masszív gyöktörzse van.



A gyöktörzsből kora tavasszal kezdenek előbújni a virágos hajtások, majd később a virágzás során a viszonylag nagy, juharszerű levelek is gyorsan megjelennek. A virágok aprók, krémfehérek, de nagyon látványosak, mert jóval a levelek fölé kinyúló virágzati száron, ívesen széthajló ágacskákon helyezkednek el. A növény felépítése közeli rokonához, a bőrlevélhez (Bergenia) hasonló, de azzal ellentétben, a Mukdenia nem örökzöld, levelei ősszel szépen színeződnek (a 'Karasuba' nevű fajtájának pont a vöröses színeződése adja a fő díszítőértékét).
Dísznövényként előállították már a Mukdenia x Bergenia nemzetség intergenerikus hibridjét is, ami X Mukgenia névre hallgat



A Mukdenia nemzetségnek a M. rossii-n kívül még egy faja van a M. acanthifolia Nakai (bár ezt a The Plant List jelenleg nem tartja érvényes névnek). Ennek a levelei szív alakúak, szélük finoman fűrészes.

Komment írása most Szerzőin: Lila Pereszke 24.04.2016. 17:54
26
Február
2016

Botanikai kalandozások Skandináviában 15. - Elatine hexandra (Lapierre) DC.

A látonyák keresgélését nem tudnám jó szívvel az elsők között ajánlani a könnyű és gyors sikereket hajszolóknak. Jómagam már túl vagyok néhány többórás hiábavaló sárdagasztáson, dzsungelharcon és egy marhacsorda előli menekülésen is (itt északon az országúttól messze fekvő, eldugott tavak és folyószakaszok megközelítése külön izgalmakat rejteget a sokszor sziklás, mocsaras, erdős terepen). Ezek a többnyire igen apró, rövid életű növények meglehetősen kiszámíthatatlanul bukkannak fel belvizes szántókon, folyók és tavak iszapos partján, amennyiben a körülmények kedvezővé válnak számukra, majd hosszú időre nyomtalanul eltűnhetnek, ha a termőhelyi viszonyok kedvezőtlenre fordulnak. Bár Európa nagy részén elterjedtek, sehol sem gyakoriak. Skandináviában négy fajuk fordul elő, melyek közül az E. triandra, E. hydropiper és E. hexandra a Kárpát-medencében is honos. Az E. orthosperma kifejezetten északi elterjedésű, legtöbb lelőhelye Lappföldön van.



Az Elatine hexandra (cseplesz vagy hatporzós látonya) a többi errefelé előforduló rokonához hasonlóan szárazföldi és vízi alakkal rendelkezik, melyek eléggé eltérő habitusúak. A szárazföldi alak kisebb, zömökebb, az iszapon heverve akár félméteres, tömött telepeket alkot. A vízi alak nyúlánkabb, levelei, internódiumai és virágkocsányai hosszabbak, a növény a vízfelszín alatt lebeg. Ez a faj viseli el a legmélyebb vizet, akár méteres mélységben is megtalálható, virágzik és termést hoz, ilyenkor azonban a virágok zártak maradnak és önbeporzással termékenyülnek meg. A szintén háromtagú virágokkal rendelkező E. triandrától viszonylag könnyen elkülöníthető, hiszen míg annak virágai kocsánytalanok és háromporzójúak, addig az E. hexandra virágai kocsánnyal és hat porzóval rendelkeznek.



Latin nevük alapja a görög elatos, melyből a nemzetközi „elasztikus” szó is származik, jelentése nyújtható, hajlítható. Minden bizonnyal a növények kúszó, legyökerező hajtására, esetleg a szárazföldi alakhoz képest megnyúlt vízi formára utal.

Komment írása most Szerző: brentakurdvium 26.02.2016. 21:10
04
Január
2016

Botanikai kalandozások Skandináviában 14. - Anastrophyllum saxicola (Schrad.) R. M. Schust.

A közelünkben, a Vänern-tó délnyugati sarkánál terülnek el a Halleberg és a Hunneberg platóhegyei, melyek leginkább jávorszarvas-állományukról híresek, de emellett számos botanikai érdekességet is rejtegetnek. Bár valóban meglehetősen hasonlítanak a Balaton-felvidék tanúhegyeire, nem kis meglepetéssel olvastam, hogy a terület flóraművében a svéd szerző kiemeli hasonlatosságukat a Badacsonnyal. A hegyek oldalát ugyanis nem túlságosan magas, de legtöbb helyen közel függőleges sziklafal alkotja, míg a platójuk szinte teljesen lapos. Itt azonban már főként az otthoni tájhoz szokott szemnek idegen, tavakkal és lápokkal szabdalt fenyveseket találunk. Annak ellenére, hogy a hegyeken a modern erdőgazdálkodás erőteljesen rajt hagyta a nyomát, számos botanikai értéknek sikerült átmenekülnie a 21. századba. (Szép számmal akadnak azonban olyanok is, melyek nem voltak ilyen szerencsések.)



A sziklafalak lábánál elterülő görgeteg méretes diabáz kőtömbjein helyenként egy dekoratív leveles májmohával, az Anastrophyllum saxicolával találkozhatunk. Ez a ritka arktikus-alpin faj az északi féltekén szélesen elterjedt Észak-Amerikától Grönlandon át Európáig és kelet felé Szibérián keresztül Japánig. Skandináviában bár nem túl gyakori, de nem veszélyeztetett, Közép-Európában viszont már csak izolált előfordulásai vannak a hegyvidékeken.



Körülbelül 3 cm hosszú hajtásai zöldes vagy sárgás-aranybarnás színű foltokat alkotnak a sziklákon. A levelek elállók, haránt irányban ízesülnek a szárral, erősen homorúak és két aszimmetrikus karéjból állnak, melyek közül az elülső valamivel nagyobb. Gemmákat nem fejleszt.



Az Anastrophyllum nemzetség 6 képviselője fordul elő Svédországban, ebből kettő (A. cavifolium és A. sphenoloboides) kizárólag az észak-skandináv hegyvidékek ritkasága. Az A. hellerianum korhadt fán nő, igen apró méretű és hajtásainak csúcsán többnyire vörös gemmákat fejleszt. Svédországban elterjedt, de ritka. Magyarországon az utóbbi időben fedezték fel a Mátrában. A nemzetség Európában leggyakoribb tagja az A. minutum, mely valamivel kisebb méretű, mint az A. saxicola, hajtásain pedig találhatunk gemmákat. Az A. michauxii fenyvesekben, kidőlt fákon vagy nedves sziklákon növő, veszélyeztetettség közeli faj, Magyarországon csak régi, újabban meg nem erősített adatai vannak.

2 Kommente Szerző: brentakurdvium 04.01.2016. 23:18
20
November
2015

Botanikai kalandozások Skandináviában 13. - Woodsia alpina (Bolton) Gray

A Woodsia alpina (havasi szirtipáfrány) cirkumboreális elterjedésű faj, mely Európában Skandinávián kívül többek között a Brit-szigeteken, a Pireneusokban, az Alpokban és Kárpátokban is előfordul, de a legtöbb helyen ritkának számít. Magyarországon egyetlen mátrai előfordulási helyéről kipusztult. A Skandináv-hegységben nem ritka, nekem azonban szerencsére nem kellett olyan messzire mennem érte, mivel egy elszigetelt kis populációja található tőlünk alig egy órányira észak felé, Dalsland tartományban, a Vänern tótól nyugatra. Néhány példány éldegél itt egy erdei tavacska partján, a vízbe ereszkedő sziklákon megkapaszkodva.



A Woodsia alpina mészkerülő faj, sziklahasadékok, sziklagyepek lakója. Apró termetű, levelei 4-15 cm hosszúak, egyszer szárnyasan összetettek. A legnagyobb elsőrendű levélkéi 1-1,5x hosszabbak a szélességüknél, a levélgerinc és a levélfonák szórtan pelyvaszőrös, lekopaszodó. A közeli rokon Woodsia ilvensis (hegyi szirtipáfrány) jóval gyakoribb, Skandináviában a síkvidéki területeken is mindenfelé előfordul. Valamivel nagyobb termetű, mint hegyvidéki testvére, levélszárnyai hosszúkásabbak, osztottabbak, a levélfonák és a gerinc pedig sűrűn pelyvaszőrös. A nemzetségből Európában előfordul még a Woodsia glabella, valamint az egyes szerzőknél csak ennek alfajaként elkülönített Woodsia pulchella. Ezek az apróságok igazi arktikus-szubarktikus és magashegyi ritkaságok és az előző fajoktól eltérően mészkedvelők.



A nemzetség Joseph Woods (1776-1864) angol építész és amatőr botanikus tiszteletére kapta nevét a skót származású Robert Browntól (1773-1858), aki korának elismert botanikusa volt.

2 Kommente Szerző: brentakurdvium 20.11.2015. 23:51
06
Szeptember
2015

Botanikai kalandozások Skandináviában 12. - Utricularia minor L.

A rencék a rovaremésztő növények társaságába tartoznak, melyeket Európában öt őshonos nemzetség képvisel. Ebből Skandináviában kettő - az Ibériai-félszigeten élő Drosophyllum és a nálunk is megtalálható Aldrovanda - nem fordul elő, a maradék három nemzetség viszont számos fajjal képviselteti magát. A harmatfüvek (Drosera), a hízókák (Pinguicula) és a rencék (Utricularia) is szélesen elterjedtek Skandináviában, egyes fajaik pedig kifejezetten gyakoriak. Ez a tápanyagszegény, nedves élőhelyek nagy számának köszönhető.



A rencék mindkét féltekén elterjedt, több mint 200 fajának közös jellemzője, hogy apró, tömlőszerű csapdákkal (utriculus) rendelkezik, melyek a növényvilág legkifinomultabb szerkezetei közé tartoznak. A tömlő falának sejtjei vizet pumpálnak ki a tömlő belsejéből, ahol a környezőnél alacsonyabb nyomás alakul ki. Amikor a leendő áldozat megérinti a csapda fedelénél lévő szőröket, a tömlő nyílásának alakja kismértékben megváltozik, és a fedél már nem fog tökéletesen zárni. Kis nyílás keletkezik, mely utat enged a nyomáskülönbség miatt beáramló víznek, ami magával sodorja az áldozatot a tömlő belsejébe. A nyomáskülönbség kiegyenlítődésével a tömlő alakja helyreáll, a fedél pedig záródik. Az egész folyamat teljesen mechanikus, a növény részéről „aktív közreműködést” a víz kipumpálását leszámítva nem igényel (ellentétben például a harmatfüvek levelének ingerület-átvitel hatására létrejövő csukódásával). Az események néhány milliszekundum alatt lezajlanak, szabad szemmel nem is követhetők. A zsákmányt végül a növény a tömlőbe kiválasztott fehérjebontó enzimek segítségével megemészti.



A kis rence (Utricularia minor) Skandinávia nagy részén gyakori. Leveles hajtásai 1-2 cm szélesek, levélcimpái kizárólag a csúcsukon pillásak, az oldalukon nem. Viszonylag ritkán virágzik, virágai aprók, 6-8 mm hosszúak, sarkantyúja rövid, tompa, hátrafelé irányuló. Az alsó ajak kicsiny, lapos torokdudorral rendelkezik, mely nem zárja el a torkot. Közeli rokonával, a lápi rencével (Utricularia bremii) keverhető, mely minden részében valamivel nagyobb, virágának alsó ajka szélesebb, kiterülő. A rencék számos faja ritkán virágzik, vegetatív állapotban pedig a határozás nehézségeket okozhat. Ilyenkor segíthet a tömlő belső oldalán található négytagú szőrök mikroszkópos vizsgálata, melyek alakja bizonyos fajoknál a fajra jellemző.



A hajtáson megfigyelhető a növény áttelelését biztosító turion, avagy téli rügy.

2 Kommente Szerző: brentakurdvium 06.09.2015. 22:05
17
Július
2015

Botanikai kalandozások Skandináviában 11. - Botrychium matricariifolium (Retz.) A. Braun ex W.D.J. Koch

A holdruták sajátos megjelenésük és ritkaságuk miatt mindig különös érdeklődésre tartottak számot. Ezeknek a kis páfrányoknak a föld feletti része mindössze egyetlen levélből áll, mely egy azonos tagoltságú meddő és egy spórás levélrészre oszlik. Általában apró termetűek és nehezen észrevehetők, de egyes példányaik ugyanazon a populáción belül is nagyon eltérő méretűek lehetnek. Nem ritkán egymás közvetlen közelében nőnek alig pár centiméteres és arasznyinál is jóval nagyobb növények. Bár legtöbb fajuk nagy területen elterjedt, mégis többnyire kifejezetten ritkák. Megtalálásuk mindig különleges élmény.



A nemzetség legtöbb tagja Észak-Amerikában él, itt jelenleg kb. 30 fajt tartanak számon, az új fajok leírása azonban jelenleg is zajlik. Európában a közelmúltig hét, egymástól többnyire jól elkülöníthető faj előfordulása volt ismert, az utóbbi években azonban Izlandon több (részben még leíratlan) taxont fedeztek fel, mint például az észak-amerikai B. minganense vagy a B. simplex var. tenebrosum. Utóbbit 2014-ban Svédországban is megtalálták, bár a biztos azonosítása még várat magára. Úgy tűnik, a közeljövőben sok újdonság várható a területen, és az európai Botrychium fajok száma könnyen akár tíz fölé emelkedhet.



A Botrychium matricariifolium (ágas holdruta) 5-25 cm magasságú, a meddő levélrész kétszeresen szárnyasan tagolt, 2-7 pár elsőrendű szárnnyal. Svédországban jelenleg közel 50 lelőhelye ismert, többnyire az ország déli és középső részén. Meglehetősen különböző jellegű élőhelyeken képes felbukkanni, melyek egy része legeltetett, homokos talajú gyep, ahol általában más Botrychium fajokkal láthatjuk, egy másik jelentős részt pedig déli fekvésű, sziklás, törmelékes aljzatú lomberdők tesznek ki, ahol kevés a konkurrens faj.

A Botrychium görög eredetű szó, a spórás levélrész szőlőfürthöz való hasonlatosságára utal.

Komment írása most Szerző: brentakurdvium 17.07.2015. 22:40
13
Június
2015

Botanikai kalandozások Skandináviában 10. - Saxifraga osloënsis G. Knaben

Bár Skandinávia endemizmusokban kifejezetten szegény terület, azért itt is akad egy-két helyi érdekesség. A Saxifraga osloënsis egy nagyjából Oslo és Göteborg szélessége közötti, 300 km-es sávban fordul elő, keleten a Balti-tengerig terjedve, nyugat felé kissé behatolva Norvégiába, Oslo környékére.

A Saxifraga adscendens és tridactylites állandósult hibridjének tekinthető, tulajdonságaiban a két faj között áll. Kifejezetten mészkedvelő, elsősorban nyílt, napsütötte sziklafelszíneken nő. Egy- vagy kétéves, 5-20 cm magas, mirigyszőrös növény. Tő -és szárlevelei 3-5(-7) fogúak, a többinél nagyobb középső foggal. A szirom fehér, kicsípett, 3x hosszabb a csészénél. A tok hosszúkás, a terméses kocsánynál rövidebb. Kromoszómaszáma a szülőfajokénak a duplája.



A fajt Gunvor Knaben norvég botanikus írta le 1954-ben Oslo környékéról. A hölgy (mert a Gunvor ugye nyilvánvalóan egy női név) a 20. század egyik kiemelkedő skandináv botanikusa volt, és elévülhetetlen érdemeket szerzett például a Skandináv-hegység endemikus mákjainak (Papaver radicatum csoport) rendszerezésében, valamint ő írta le a Pyrola norvegicát.

Komment írása most Szerző: brentakurdvium 13.06.2015. 22:05
Blog Kategorien
Hírcsatorna alkalmazások
A legaktívabb Bloggerek
Legutóbbi kommentek

Látogatók
0 Fórumtag és 18 Vendég online

Üdvözöljük a legújabb fórumtagot: Pintezsofi
Fórum statisztikák
A fórumon 12405 topik és 53521 hozzászólás van.
Rekord látogatottság: 147 Felhasználó (27.06.2017. 10:49).