18
Augusztus
2019

Botanikai kalandozások Skandináviában 28. - Taraxacum dovrense (Dahlst.) Dahlst.

A terepen történő növényhajkurászás egyik nem elhanyagolható tényezője, kár is lenne tagadni, a mázlifaktor. Legyen az ember bármilyen felkészült, ha Fortuna istennő aznap hátat fordít neki, akkor bottal ütheti a keresett növény nyomát. Máskor pedig ott esik orra egy ritkaságban, ahol a legkevésbé számít rá, mondjuk rokonlátogatás kapcsán, vagy egy családi kiránduláson. A Taraxacum dovrensét pár éve keresgéltük már egy egyhetes, növényezésnek szentelt dél-norvégiai túrán, pontos koordinátákkal, eredménytelenül (itt készült a legfelső fotó, a Syndre Knutshøa tetejéről). Ezt követően kissé meg is feledkeztem róla, ritkasága és lelőhelyeinek nehéz megközelíthetősége miatt úgy gondoltam, ez a faj jó darabig biztosan nem fog a szemem elé kerülni. Idén júliusban egy családi kirándulást tettünk a norvég hegyek legszebb, legmagasabb csúcsainak környékére, főként panorámautakról, az autóból szemlélve a tájat. A kaland kedvéért bevállaltunk egy alacsonyabban fekvő, turisták által gyakran felkeresett kilátópontot, ahová gyerekekkel sem volt esélytelen felgyalogolni, és gyönyörű kilátás nyílt a Dovrefjell legmagasabb csúcsaira. Kirándulókkal körülvéve, egy hároméves gyerekkel a nyakamban felfelé caplatva sok mindenre fel voltam készülve, csak arra nem, hogy a hegyecske tetejének közelében csaknem hasraesem a T. dovrense egyetlen virágzó példányában.



Bár a Taraxacum szó hallatára az amatőr botanikusok többsége azonnal menekülésre kész pozícióba helyezkedik, méghozzá teljes joggal, a T. dovrensétől nem kell ennyire megijedni. Nagyon jellegzetes, könnyen felismerhető faj, amivel kizárólag a Skandináv-hegység legmagasabb vidékein, Jotunheimen és Dovrefjell időjárás viszontagságainak kitett, sziklás csúcsain találkozhatunk. Főbb ismertetőjegyei az ép vagy gyengén fogazott szélű levelek, a sötét színű, halvány szegélyű, egymásra simuló vagy alig szétálló, szarvacskás fészekpikkelyek és a rövid csőrű, sötétbarna kaszat.



A T. dovrense kis területen elterjedt endemizmus, mely az erősen veszélyezetett kategóriába tartozik a norvég vörös listán, és az utóbbi évtizedekből nagyon kevés dokumentált megfigyelése van, számos korábbi lelőhelyéről pedig eltűnt. Megfogyatkozásának oka valószínűleg az élőhelyeinek a felmelegedése.



Legközelebbi rokona az Alpokban élő, szintén nagyon ritka T. reichenbachii. Mindketten a T. sect. Arctica csoportba tartoznak, melynek Európában csak négy faja honos: rajtuk kívül még egy faj az Alpokból és egy helyes, fehér virágú pitypang a Spitzbergákról (T. arcticum). A szekció többsége Oroszország és Észak-Amerika arktikus területein, valamint Grönlandon fordul elő. Egyes források ide sorolnak néhány Dél-Amerika déli csücskén éldegélő taxont is, és az egész bandát T. sect Antartica néven összevonják. Egészen érdekes érzés, hogy láttam egy növényt, amit “antarktiszi” jelzővel is lehet illetni. A T. dovrense leírója Gustav Adolf Hugo Dahlstedt (1856-1934) svéd botanikus, aki a Hieraciumok és a Taraxacumok nemzetközileg elismert kutatója volt.

Komment írása most Szerző: brentakurdvium 18.08.2019. 00:42
24
Március
2019

Botanikai kalandozások Skandináviában 27. - Pinguicula villosa L.

A 2019-es év növényei Svédországban a hízókák lettek, ami kiváló alkalmat ad arra, hogy bemutassam őket a blogon, elsősorban legkisebb, Európában kizárólag északon megtalálható képviselőjükre, a Pinguicula villosára koncentrálva. A nemzetségnek három faja honos Skandináviában, melyek közül a P. vulgaris (lápi hízóka) és a P. alpina (havasi hízóka) hazánkból is ismerős lehet, legalábbis a botanikai irodalomból. A P. alpina fehér pártájáról és sárga torokfoltjáról könnyen felismerhető. Magyarországról kipusztult, de az Alpokban és a Kárpátokban összefuthatunk vele. Északon főként a Skandináv-hegyvidéken fordul elő, de érdekességként fellelhető Gotland szigetén is, mint hidegkori reliktum. A P. vulgaris lila pártájú, a P. villosánál minden részében jóval nagyobb termetű növény. Hazánkban kizárólag a Sopron környékén lévő kistómalmi láprétről ismert. Egész Skandináviában meglehetősen gyakori, az előző fajtól eltérően a síkvidéken éppúgy jól érzi magát, mint a hegyekben. A nemzetség számos további képviselővel rendelkezik Európában, elsősorban a mediterrán hegyvidékeken.



A P. villosa igen kis termetű növény, levelei alig centiméteres nagyságúak, erősen begöngyölt szélűek. A 3-6 cm-es, hosszú nyelű mirigyekkel borított tőkocsányon halványlila, sötéten erezett pártájú virág ül. A termés hosszúkás tok. Cirkumpoláris elterjedésű faj, mely Skandinávia északi és középső részén tőzegmohás lápokban, többnyire Sphagnum fuscum zsombékjain nő. Az apró tőlevélrózsa általában a tőzegmoha közt rejtőzik, emiatt a növény rendkívül nehezen észrevehető.

Érdekességként megemlítendő, hogy a hízókákból joghurtot is készíthetünk. Vagy legalábbis valami hasonlót, amit a svédek “filmjölk” vagy “filbunke” néven emlegetnek. Linné már 1737-ben, a Flora Lapponicában ismerteti az eljárást, egy hízókás ismeretterjesztő cikk szerzője pedig felemlíti, hogy dalarnai nagyanyja költözéskor két dolgot tekintett fontosnak magával vinni : a macskáját és a hízókáját, amiből a saját filbunkéját állította elő. A készítés egyszerű, csak be kell dörzsölni egy edény oldalát a hízóka levelével, langyos tejet hozzáönteni, és pár napig állni hagyni. A termék felhasználásával aztán további filbunke állítható elő, a hízóka zaklatása nélkül. A teljes képhez azért hozzátartozik, hogy a tudomány eléggé szkeptikus a fenti eljárással kapcsolatban. Ma már a legtöbb svéd valószínűleg inkább a boltban szerzi be a mindennapi filbunkéját.

A Pinguicula nemzetségnév a latin pinguis szóból ered, melynek jelentése zsíros, és a levelek zsírosan csillogó fényére utal.

2 Kommente Szerző: brentakurdvium 24.03.2019. 21:25
15
Október
2018

Botanikai kalandozások Skandináviában 26. - Buxbaumia viridis (Moug. ex Lam. & DC.) Brid. ex Moug. & Nestl.

A koboldok köztudomásúlag tréfás kedvű lények. Így talán nem is olyan meglepő, hogy egy munka utáni, az errefelé megszokottól eltérően napfényes októberi délutánon, a városkánk szélében fekvő erdőben sétálgatva került a szemem elé az a zöld koboldmoha (Buxbaumia viridis), amit évek óta üldöztem a skandináv rengetegben. Távolabbi helyeket is felkerestem már, ahol korábban látták, és bármerre jártam, mindenütt lehajolgattam a földön fekvő, korhadozó fatörzsekhez, de ezidáig hiába meresztgettem a szemem. Bár a faj Skandináviában sem túl gyakori, azért nem mondható extrém ritkaságnak. Megtalálni ennek ellenére nem könnyű, mert ritkán fejlődik néhány toknál több egy fatörzsön, és a különböző mohafajok között jól beleolvad a környezetébe. Kitartó, célzott keresés nélkül nem sok esély van a találkozásra.



A Buxbaumia nemzetségnek mindössze két tagja fordul elő Európában, a B. viridis és a B. aphylla. Jellegzetességük, hogy a mohák vegetatív hajtásai igen aprók, csupán néhány tized milliméteresek, és az egész növény megjelenését a centiméter magasságú tok dominálja. Más mohafajokkal nem lehet őket összetéveszteni. A B. viridis elsősorban erősen korhadó faanyagon nő, a tokja hosszúkás, zöldes színű, éles szegély nélküli, és a felső oldalának külső rétege éréskor hosszában felhasad. Ezzel szemben a B. aphylla talajlakó és vöröses vagy barnás színű, valamint tokjának a szélén éles szegély húzódik, külső rétege pedig nem hasad fel.

A Buxbaumia viridis Európa nagy részén elterjedt, de sehol sem gyakori faj, mely az Európai Moha Vörös Könyvben is szerepel. Védelme szempontjából elengedhetetlenek a természetes állapotú erdők, melyekben nagyobb mennyiségű korhadó fa található. Mivel a szubsztrát csak viszonylag rövid ideig alkalmas a moha számára, az kizárólag akkor képes hosszabb távon fennmaradni egy adott helyen, ha ott a megfelelő korhadási stádiumú faanyag folyamatosan jelen van. A zöld koboldmoha megőrzéséhez a legfontosabb a lelőhelyein az erdészeti tevékenység korlátozása, és a nagyobb mennyiségű holt fa biztosítása.

Komment írása most Szerző: brentakurdvium 15.10.2018. 13:29
14
Július
2018

Botanikai kalandozások Skandináviában 25. - Cinna latifolia (Trevir.) Griseb.

A pázsitfüvek a növényvilág legsikeresebb és legnépesebb képviselői közé tartoznak. Ennek ellenére, minden bizonnyal szerény megjelenésük miatt, az amatőr növénykedvelők jelentős része által méltatlanul mellőzött társaság. Nekem is eltartott jó néhány évig, mire tudomást vettem róla, hogy az orchideák mellett léteznek egyéb, látványos virággal nem rendelkező, zöld színű, nem túlságosan feltűnő, de nem kevésbé érdekes tagjai a flórának. Skandináviában számos fajuk előfordul, mely Európában főként vagy kizárólag itt található meg, ezek közül szeretnék majd többet bemutatni a blogon – amint sikerült őket megtalálni.



Egy szokatlanul forró júliusi hétvégén, egy Oslótól nem messze északra fekvő patakvölgyben bukkantam a Cinna latifolia nagyobb állományára. Ez a cirkumboreális elterjedésű faj Norvégia déli és Svédország középső részén, Finnországban, valamint a balti államokban meglehetősen ritkán fordul elő, míg Oroszországban és Észak-Amerikában sok helyen gyakori, nem veszélyeztetett. Jellemző előhelyei nedves, árnyékos patakvölgyek és szurdokok, ahol főleg a modern erdőgazdálkodás fenyegeti.



A Cinna latifolia laza csomókban nő, elég erőteljes, 60-120 cm magas növény. Jellegzetesek puha, fokozatosan hegyesedő, 1-1,5 cm széles levelei. A buga laza, ágai egy oldalra állók, lecsüngők. A füzérkék aprók, 3-4 mm hosszúak, oldalról összenyomottak, egyvirágúak. A toklászok a hártyás szélű pelyváknál rövidebbek, apró szálkát viselhetnek. A növény édes kumarinszagot áraszt, melyről svéd nevét is kapta (sötgräs = édesfű).



A Cinna nemzetséget Linné írta le, ennek alapjául a Cinna arundinacea szolgált, melyet egyik tanítványa, Pehr Kalm gyűjtött Kanadában (szolgálataiért cserébe Linné el is nevezte róla a Kalmia nemzetséget). A genus egyetlen európai képviselője a Cinna latifolia, három további faj az amerikai kontinensen honos. A Cinna szó a “kinna” régi, görög növénynévből származik, míg a latifolia a jellegzetes, széles levelekre utal.

Komment írása most Szerző: brentakurdvium 14.07.2018. 20:24
14
Június
2018

Botanikai kalandozások Skandináviában 24. - Glaux maritima L.

Idén Skandináviában május elején kitört a strandidő, és bő egy hónapig szokatlanul meleg, szinte teljesen csapadékmentes időjárás uralkodott. A jelenség az emberiségre nézve talán nyugtalanító, mindazonáltal felettébb élvezhető - legalábbis nem sok svédet hallottam panaszkodni a túl jó időre. A strandolás mellett pedig kiváló lehetőség adódott a tengerparti flóra tanulmányozására, elsősorban persze a fürdőhelyek körüli, gyakoribb fajokéra, melyek közül ezúttal a bagolyfüvet szemeltem ki bemutatásra.

A Glaux maritima a tengerparti sós rétek jellemző faja, Észak- és Nyugat-Európa tengerpartjai mentén általánosan elterjedt. Svédországban megfelelő élőhelyen, homokos vagy köves tengerpartokon, tengerparti réteken a víz közelében szinte mindenütt felbukkan, jellemzően Triglochin maritimum, Juncus gerardii, Plantago maritima és Aster tripolium társaságában. Jóval ritkábban fellehető a Nyugat-Mediterráneumban, valamint Közép- és Kelet-Európa szikes területein is. Magyarországon a Mezőföldön ismert néhány állománya, de több, régóta megerősítetlen adata van az ország különböző részeiből.



Apró termetű, kúszó, felemelkedő vagy elfekvő szárú növény, mely sűrű, kiterjedt állományokat alkothat. A levelek húsosak, 1-2 cm hosszúak, az alsók átellenesek, a felsők többnyire szórt állásúak. A virágok a levelek hónaljában magányosan ülnek, június-júliusban nyílnak. A 3-6 mm széles, fehéres-rózsaszínes, pártának tűnő képlet voltaképpen az összefort csészelevelekből áll, a párta hiányzik. A termés apró, gömbölyű tok. A virágzó növény aligha keverhető össze mással. Vegetatív állapotban valamelyest hasonló a szintén tengerpartokon előforduló Honckenya peploides, melynek azonban a levelei a szár teljes hosszában átellenesen, négy szabályos sorban állnak.

A nemzetség monotipikus, azaz egyetlen fajból áll, vannak viszont olyan molekuláris kutatások, melyek szerint inkább a népes Lysimachia genusba kellene sorolni. Növényünket tehát akár Lysimachia maritima néven is nevezhetjük, ha erre támad kedvünk.

A Glaux állítólag régi növénynév, melyet már az ókori rómaiak is használtak. A szó görög eredetű, kis baglyot jelent, és valószínűleg köze van a “glaukosz”, avagy latin “glaucus” szavakhoz, melyek jelentése ezüstösen fénylő, szürkés, kékeszöld. Innen már adódik a feltevés, hogy a növényt a színe miatt nevezhették el az ókoriak Glauxnak, és a magyar név ennek a visszafordítása lenne bagolyra. Természetesen nem kell túl komolyan venni az én hevenyészett etimológia fejtegetéseimet, de azt nehezen tudom elképzelni, hogy valakinek erről a tengerparti apróságról a névadás során egy bagoly jusson az eszébe. Más, általam valamennyire érthető nyelven semmiféle hasonló elnevezést nem találtam.

Komment írása most Szerző: brentakurdvium 14.06.2018. 22:04
02
Május
2018

Botanikai kalandozások Skandináviában 23. - Heracleum mantegazzianum Sommier & Levier

Invazív növényfajok, csakúgy mint manapság szinte minden valamirevaló helyen, természetesen Skandináviában is előfordulnak. Ezek többsége Magyarországon is jól ismert, mint például a bíbor nebáncsvirág (Impatiens glandulifera), az erdei csillagfürt (Lupinus polyphyllus), vagy a kanadai átokhínár (Elodea canadensis). Más fajok nálunk kevésbé okoznak problémát, ide tartozik többek között a homokos tengerpartokon helyenként áthatolhatatlan bozótot képező japán rózsa (Rosa rugosa), vagy az észak-amerikai származású fürtös fanyarka (Amelanchier spicata). A kaukázusi medvetalp (Heracleum mantegazzianum), bár hazánkban még ritka, szintén szép karriert futhat be, ha nem vesszük komolyan a terjedését. Skandinávia déli részén többfelé elég gyakori, és nagyobb állományokat képezve, részben hatalmas leveleinek árnyékolásával, részben allelopatikus hatású anyagok termelésével szinte minden lágyszárú növényt képes kiszorítani az általa birtokba vett területről. Ezen kívül a növény nagy mennyiségben tartalmaz fényérzékenyítő hatású furokumarinokat, melyek a bőrrel érintkezve a napfénynek kitett területeken súlyos, égéshez hasonló sérüléseket, hólyagosodást okozhatnak.



A Heracleum mantegazzianum rendkívül impozáns termetű növény, általában 2-3 méter magas, de akár 4-5 méteresre is megnőhet. Szárának vastagsága elérheti a 10 centimétert, hatalmas, kerekded levelei mélyen szeldeltek, a szeletek keskenyek és hegyesek. Július-augusztusban nyíló, fél méter átmérőjű ernyős virágzatai 50-150 sugarúak, a szélső virágok szirmai sugárzók. A centiméter hosszúságú termések lefelé szélesedő olajjáratokkal rendelkeznek.



A Heracleum mantegazzianumhoz igen hasonló növények élnek Skandinávia északi részén, melyek taxonómia besorolása vitatott. Az utóbbi évek molekuláris vizsgálatai megerősítették, hogy az Irán hegyeiből származó perzsa medvetalpról (Heracleum persicum) van szó, más szerzők azonban különbségeket találtak többek között a termések olajjáratainak alakjában. Mindkét fajt az 1800-as években hozták be a kertekbe dísznövénynek, ahonnan aztán kiszöktek. A Heracleum persicum Tromsø környékén a 19. században annyira elterjedt, hogy a városkép megszokott részévé vált. A helyiek csak tromsøi pálmaként emlegetik. A gyerekek régebben fúvócsövet és látcsövet készítettek belőle, ami akár komolyabb sebeket is okozhatott a szájuk és a szemük környékén. Manapság Norvégia legismertebb növényei közé tartozik, és Tromsø egyik jelképe lett belőle. A Tromsøi Nemzetközi Filmfesztiválon például az egyik kategóriában tromsøi pálma-díjat vihet haza a győztes.



A Heracleum mantegazzianum által okozott probléma nagyságát jól illusztrálja, hogy az Európai Unió becslések szerint évente 34,8 millió eurót költ az ellene való küzdelemre. A növény kizárólag magról szaporodik, melyek átlagosan 5-7 évig élnek túl a talajban. Emiatt egy adott területen 10 évig ajánlott az évenkénti irtás és nyomon követés, hogy jó eséllyel sikeres legyen a medvetalptalanítás.



A Heracleum nemzetség valószínűleg az ókori görög hős, Héraklész tiszteletére kapta nevét. A fajnév az olasz Paolo Mantegazzának állít emléket, aki nem a medvetalpnak, hanem a kokacserjének az emberi elmére gyakorolt hatásait vizsgálgatta, többek között saját magán. Végezetül muszáj megemlítenem a Genesis zenekart, akik a popkultúrába emelték növényünket a “The Return of the Giant Hogweed” című nótájukkal. Nem tudom, hány zenemű íródott eddig összesen, ami az invazív növények elleni küzdelemről szól, de tartok tőle, hogy nem túl sok. Le a kalappal előttük, főleg, hogy csaknem fél évszázada megjósolták a medvetalp-inváziót, és még a növény latin nevét is eléneklik a dalban.

Komment írása most Szerző: brentakurdvium 02.05.2018. 22:28
27
Január
2018

Botanikai kalandozások Skandináviában 22. - Pedicularis lapponica L.

Nemrég végifutottam a blogon, és megállapítottam, hogy csaknem négy éve kezdtem el írogatni a skandináv flóráról. Mivel ez a mostani a huszonkettedik ismertető, átlagosan két havonta született egy újabb bejegyzés, amivel viszonylag elégedett vagyok, hiszen hosszabb távon sikerült rendszeresnek mondhatóan vezetni a blogot. Ami a fajokat illeti, feltűnt, hogy bár vannak jellemzően skandináv növények, túlnyomó többségük azonban a nyugat- és/vagy közép-európai flórában sem ritkaság. A kizárólagosan északi, boreális vagy arktikus-alpin növények tehát gyakorlatilag hiányoztak eddig. Ennek fő oka, hogy lakhelyünk, Trollhättan a klímát, és ennek következtében a flórát tekintve is délen, a szubóceáni éghajlatú délnyugati partvidék közelében fekszik. Itt még vannak lombhullató erdők, ami jelentősen növeli a fajgazdagságot, valamint a sok csapadék miatt számos atlanti flóraelem is megtalálható. A végtelen fenyőerdők, a tajga déli határa, a “limes norrlandicus” a Vänern-tótól északra húzódik. Ez a vonal, ami egybeesik a kocsányos tölgy előfordulásának északi határával, számos egyéb növény- és állatfaj északi vagy déli elterjedési határa is egyben. A tajgán kívül a Skandináv-hegység magasabb területein találhatunk olyan növényeket, melyek Skandináviánál délebbre (legalábbis Európában) nem jutnak, és Közép-Európa hegyvidékeiben már nem lelhetők fel. Ezek közül mutatnám most be röviden a Pedicularis lapponicát.



A Pedicularis nemzetség körülbelül 600, többségében magashegységi fajt foglal magában. Az elterjedés súlypontja Kelet-Ázsiában van, a Flora of China például 352 fajt tartalmaz. Skandináviában hét fajuk fordul elő (és egy további, a P. dasyantha a Spitzbergákon). Ezek közül a P. palustris, P. sylvatica és P. sceptrum-carolinum a síkvidékeken is megtalálhatók, míg a P. oederi, P. flammea, P. hirsuta és P. lapponica elsősorban az alpin környezetben találják meg életfeltételeiket.

A Pedicularis lapponica a teljes Skandináv-hegységben meglehetősen gyakori az erdőhatár felett, az alá azonban csak ritkán terjed le. Rövid, tömött, csúcsi virágzatával és halvány, sárgásfehér virágaival egyedi megjelenésű, más növénnyel nem téveszthető össze. Skandinávián kívül előfordul még Szibériában, Grönlandon és Észak-Amerika arktikus vidékein is.

A Pedicularis név a latin pediculus szóból származik, ami tetűt jelent. Szintén ez az apró élősködő rejtőzik a nemzetség angol (Lousewort) és német (Läusekraut) nevében is. Erre több magyarázatot is olvashatunk, melyek közül talán a legkézenfekvőbb, hogy a növények kivonatát tetvesség ellen használták a régebbi korok emberei. Mások szerint egy korábbi hiedelemből eredeztethető, mely azt tartotta, hogy a növények elfogyasztását követően megtetvesedett a jószág. Vagy esetleg abból, hogy a levelek erősen szeldelt, némileg kusza kinézete első pillantásra tetvesség látszatát kelti.

Komment írása most Szerző: brentakurdvium 27.01.2018. 20:51
22
Október
2017

Botanikai kalandozások Skandináviában 21. - Potamogeton polygonifolius Pourr.

Idén nyáron jutottam el a felismerésre, hogy a békaszőlészet voltaképpen micsoda izgalmakat és kihívásokat rejteget. Először is, a békaszőlőt meg kell találni, ami elsősorban a kizárólag víz alatti levelekkel rendelkező fajoknál jelenthet gondot. Miután a békaszőlőt lokalizáltuk, meg kell valahogyan közelítenünk. Itt már a mély víz, iszap, vagy a sodró patak megfutamodásra késztetheti a nem eléggé elszánt békaszőlészt. Ha sikerült a közelébe férkőzni az áhított növényeknek, további nehézségekre számíthatunk az egyedek meghatározásánál, többek között például azért is, mert számos faj hajlamos a hibridizálódásra. Ha pedig ezt az akadályt is sikerrel vettük, már csak egy szép fényképet kell készítenünk ezekről a mérsékelten dekoratív növényekről. Hiszen családunk, kollégáink, barátaink minden bizonnyal megkérdezik majd, milyen hasznos tevékenységgel töltöttük a hétvégénket, és ki ne szeretné ekkor ezt felelni : “Békaszőlőt határoztam, le is fényképeztem, szeretnéd látni?”



Skandinávia szerencsére valóságos békaszőlő-paradicsom. Svédországban a Flora Europaea alapján az Európában honos 22 Potamogeton fajból 20 előfordul. A két kivételt a Brit-szigetek észak-nyugati részén is előforduló, észak-amerikai P. epihydrus, valamint a Magyarországon is viszonylag elterjedt, de észak felé Svédországot el nem érő P. nodosus képezi. Az alább bemutatásra kerülő P. polygonifolius atlanti elterjedési súlypontú faj, főként Észak- és Nyugat-Európában él, hazánkban nem honos. Skandinávia délnyugati, óceáni éghajlati hatású területein elég gyakori.



A növényre egy nagyobb dagadóláp régi lecsapolóárkában bukkantam, mely szerencsére sosem készült el teljesen. Ez a faj kedveli a tőzeges talajt, ahol nedves, kiszáradó talajfelszínen szárazföldi alakban is megjelenhet. Jelen esetben azonban fél méteres vízben, Utricularia intermedia és Carex rostrata társaságában éldegélt, nagy egyedszámban. A P. polygonifoliusra jellemző az úszó levelek megléte, melyek széles-lándzsásak, zöldesbarnák, bőrszerűek, nyelük hosszabb a lemezüknél. Az alámerült levelek a virágzáskor többnyire megvannak, lándzsásak, hosszú nyelűek. A nyelvecske kb. 4 cm hosszú, vékony, hamar elfonnyadó. A termés 1,5-3 mm hosszú, nem ormós. Az errefelé szintén elég gyakori P. natans elkülönítő bélyegei az árszerű, lemez nélküli alámerült levelek, az akár 10 cm hosszú, merev nyelvecske, a levélnyél végén lévő, eltérő színű, hajlott szakasz és a 4-5 mm hosszú termés.



A Potamogeton szó görög eredetű, a “folyó” és a “szomszéd” szavak összetételéből származik, és minden bizonnyal a növények jellemző élőhelyére céloz. A polygonifolius a levelek keserűfüvekével (Polygonum) való hasonlatosságára utal.

2 Kommente Szerző: brentakurdvium 22.10.2017. 23:34
20
Május
2017

Botanikai kalandozások Skandináviában 20. - Trientalis europaea L.

A skandináv fenyvesek alját nyár elején mindenütt a Trientalis europaea fehér virágai díszítik. Ez a jellegzetes kis hidegkedvelő növény a kankalinfélék (Primulaceae) családjába tartozik, és nemzetségének egyetlen európai képviselője. Egész Skandináviában elterjedt és gyakori. Dél felé Közép-Európa északi részén szórványosabbbá válik, de a hegységekben az Alpokig és a Kárpátokig lehúzódik, ahol azonban már meglehetősen ritka.



Elég apró termetű, 5-20 cm magasra növő, kúszó gyöktörzsű növény. Keskeny, visszás-tojásdad alakú, gyakran különböző méretű levelei a felálló szár végén rozettaszerűen helyezkednek el, hónaljukban egy, ritkábban kettő, viszonylag hosszú kocsányú virág található. A szétterülő pártacimpák száma általában hét, ami különleges szimmetriát kölcsönöz a virágnak. A csészelevelek szálasak, virágzás után visszatörtek. A termés gömbölyű tok, mely a külső réteg leválása után sokáig megmarad, kékesszürke színe és focilabdaszerű mintázata igen jellegzetes.



Leírója természetesen Carl von Linné, akinek egyik személyes kedvence volt. A Flora Lapponicában elragadtatással írja róla, hogy bűvereje elkápráztatja a szemet, és csaknem megbabonázza a szemlélőt. A Trientalis nemzetségnév jelentése egyharmad, és egyesek szerint a növény termetére vonatkozik, ami nagyjából egyharmad lábnyi. Ez alapján magyarul hívhatnánk például egyhatodrőfkének, valamiért azonban mégis az enyhén giccsbe hajló harmatos hegyékessége nevet kapta a keresztségben.

Komment írása most Szerző: brentakurdvium 20.05.2017. 23:25
09
Április
2017

Botanikai kalandozások Skandináviában 19. - Pulsatilla vernalis (L.) Mill.

Lassan itt, Dél-Svédországban is beindul a kökörcsinek virágzásának időszaka, némileg lemaradva az otthonitól, és mivel idén valószínűleg csak a környék kiskertjeiben fogom tudni megcsodálni őket, megemlékezek róluk egy blogbejegyzésben néhány tavalyi fotóval.



A Pulsatilla nemzetségnek Skandináviában 4 faja fordul elő. Ezek közül a P. vulgaris a Magyarországon is előforduló leánykökörcsin (P. grandis) testvérfaja, egyes szerzők inkább csak alfaji rangon különítik el őket. Hasonlóan közel áll egymáshoz az itteni P. pratensis és a mi fekete kökörcsinünk (P. nigricans). A nálunk kipusztulással közvetlenül veszélyeztetett (vajon megvan még egyáltalán?) tátogó kökörcsinnek (P. patens) egymástól hatalmas távolságra élnek kisebb populációi Gotland szigetén, Észak-Svédországban, valamint Finnország déli részén.



A Pulsatilla vernalis a rokonaitól jól elkülönülő faj. Levelei a nemzetségben egyedülállóan áttelelők, bőrneműek, egyszeresen szárnyasak, széles, 3-5 fogú levélkékkel. A virágok belül fehérek, kívül többnyire rózsaszínűek vagy halvány lilásak. Főként Európa hegyvidékein elterjedt, de Skandináviában az alacsonyabb területeken is előfordul. Az Alpok középső részén helyenként gyakori, a legtöbb országban azonban védett, veszélyeztetett faj. Egyik legnagyobb dél-svédországi állománya egy rendszeres használatban levő katonai lőtéren található, melyet a skandináv mentalitásra jellemzően szabadon lehet látogatni, már amikor éppen nem lövöldöznek. Jellemző élőhelyei errefelé száraz, ritkás erdeifenyvesek és csarabosok. Megfogyatkozásának legfőbb okai az erdőhasználat megváltozása, a legeltetés felhagyása, a tápanyagok feldúsulása és az élőhelyek záródása.



A Pulsatilla nemzetség leírója, Philip Miller skót származású botanikus, a londoni Chelsea Physic Garden főkertésze, Linné kortársa volt. Molekuláris filogenetikai kutatások azonban arra utalnak, hogy a kökörcsinek helye lehet, hogy inkább ott van, ahová Linné először elhelyezte őket - az Anemone nemzetségben.

2 Kommente Szerző: brentakurdvium 09.04.2017. 21:00
02
Április
2017

Kerti érdekességek 5. - Hylomecon japonica (Thunb.) Prantl & Kündig

A japán erdeimák nálunk egyelőre nagy ritkaságnak számító ázsiai dísznövény, a faj eredetileg Mandzsúria és Japán területén honos. Eredeti élőhelyén az üde erdőket kedveli, jellegzetes tavaszi faj, ami tömegesen boríthatja az erdők talaját. Élőhelyét és habitusát tekintve nagyon hasonlít a nálunk honos bogláros szellőrózsához (Anemone ranunculoides), de jobban megnézve láthatjuk, hogy ennek csak négy szirma van öt helyett...



A szirmok számából és a - már virágzás közben megjelenő - terméskezdeményekből tehát már gyanakodhatunk, hogy ebben az esetben nem szellőrózsával, hanem egy mákfélével van dolgunk. A Hylomecon nemzetség monotipikus, van azonban a mákfélék családjában néhány hasonló sárga virágú nemzetség is, amivel gyakran keverik, ilyen pl. Stylophorum vagy a Chelidonium, ezek levelei azonban lényegesen eltérőek.



A Hylomecon japonica-ra jellemző, hogy kúszó gyöktörzse van, amelyből kora tavasszal fűrészes szélű, jellegzetesen tagolt leveleket fejleszt. Aranysárga virágai április környékén jelennek meg, a virágzás 1-2 hétig tart. Virágzás és termésérlelés után a levelek hamar elszáradnak és a növény rendszerint már nyár elején nyugalomba vonul és a föld alatt várja ki a következő tavaszt.



A japán erdeimák kiválóan bírja a hazai viszonyokat, teljesen fagytűrő és a nyári szárazságot is viszonylag jól átvészeli a föld alatt. Nevéből is sejthető, hogy elsősorban az árnyas kertrészeket kedveli, ahol a fák árnyékában a tavaszi aszpektus többi fajához hasonlóan kiválóan kihasználja a tavaszi többletfényt azzal, hogy még a fák kilombosodása előtt gyorsan virágzik, majd nyugalomba vonul.

Komment írása most Szerzőin: Lila Pereszke 02.04.2017. 20:25
20
Február
2017

Kerti érdekességek 4. - Rubus bambusarum Focke

A bambusz-szeder, vagy bambuszlevelű szeder korábban a Rubus henryi var. bambusarum néven alfajként szerepelt, de a Flora of China külön faji rangon tárgyalja. A növény Kínában honos, hegyvidéki tisztásokon, erdőszéleken fordul elő, a hazai szederfajokhoz hasonlóan. Érdekes, szederre nem igazán hasonlító örökzöld levelei miatt dísznövényként is kedveltté vált, már Európában is találkozhatunk vele, igaz, egyelőre még nem túl elterjedt, inkább csak botanikus kertekben és arborétumokban láthatjuk. Az írásnak az ad némi aktualitást, hogy örökzöld levéldísznövényről van szó, így jelenleg is teljes pompájában csodálhatjuk meg!



A bambuszlevelű szeder egy erőteljes növekedésű kúszó szederfaj, ami több méteres, legyökerezésre hajlamos hajtásokkal halad minden irányba, így kiváló talajtakaró lehet. A metszést elég rosszul tűri, a levágott hajtások hajlamosak teljesen elszáradni, így mindenképp elegendő helyet kell biztosítani a számára. Függőleges felületek befuttatására kevésbé alkalmas, mert önállóan nem nagyon tud megkapaszkodni, de támrendszerrel segíthetünk neki, ill. más kúszónövénnyel vegyesen is ültethető. A borostyánokhoz nagyon hasonló igényei vannak (félárnyék, nedves talaj, stb.), így borostyánnal kombinálva már alkalmas felületek befuttatására is, markáns, hosszúkás levélformája érdekes kontrasztot alkot a kisebb és kerekdedebb borostyánlevelekkel.



A növény fő díszítőértékét a nagyon érdekes, bambuszlevélre emlékeztető, hármasan összetett, vastag, bőrszerű örökzöld levelei adják, ezek fonáka a kihajtáskor fehéren molyhos, majd többé-kevésbé lekopaszodnak. Virágai rózsaszínek, nyár elején nyílnak, apró szirmaik viszonylag gyorsan lehullanak. A termése a többi szederfajhoz hasonlóan ehető, fekete (de én még nem láttam hazai klímán teremni, talán valamilyen termékenyülési probléma miatt.) Fagytűrésére vonatkozóan eltérő adatokat találni, saját tapasztalataim alapján jól viseli a kemény (-20 °C-os) téli fagyokat is, csak a lágy hajtásvégek fagynak vissza. A többi lomblevelű örökzöldhöz hasonlóan esetleg a téli ún. élettani szárazság jelenthet némi problémát, ha naposabb fekvésbe ültetjük.



Szárított leveleiből más szederfajokhoz hasonlóan tea is készíthető.

Komment írása most Szerzőin: Lila Pereszke 20.02.2017. 15:07
23
November
2016

Botanikai kalandozások Skandináviában 18. - Erica tetralix L.

Nyugat-Európa nedves fenyéreinek és lápjainak jellemző növénye az Erica tetralix. Elsősorban az óceáni éghajlatú területeken elterjedt, így főként a Brit-szigeteken, valamint a kontinensen az Atlanti-óceán mentén, Portugáliától észak felé Norvégia középső részéig fordul elő. Közép-Európában már jóval ritkább, de megtalálható Németországban, Lengyelországban és az Alpokban is.



Alacsony, örökzöld törpecserje, melynek júliustól szeptemberig nyíló, látványos, rózsaszínű virágai tömött, végálló, fejecskeszerű virágzatban helyezkednek el. Apró levelei 4-tagú örvökben állnak, mirigyesek, szélük begöngyölt. A megbarnult, papírszerű párta jellemzően sokáig megmarad, és elrejti a toktermést. Skandináviában a nemzetségnek még egy tagja, az Erica cinerea őshonos, mely kizárólag Norvégia leginkább óceáni éghajlatú területein, a délnyugati partvidéken fordul elő. Elkülönítésűk egyszerű, mivel utóbbi faj kopasz, és levelei 3-tagú örvöket alkotnak.

Fásodó szárából régebben a csarabhoz (Calluna vulgaris) hasonlóan kefét, seprűt készíttettek, valamint tüzelőanyagként hasznosították. Dekoratív volta miatt kertészetekben is előfordul, nálunk keresztes hanga néven ismeretes.

Komment írása most Szerző: brentakurdvium 23.11.2016. 21:54
16
Augusztus
2016

Botanikai kalandozások Skandináviában 17. - Andromeda polifolia L.

A tőzegrozmaring cirkumboreális elterjedésű faj, Észak-Amerika és Eurázsia északi tájainak növénye, a magashegységekben azonban délebbre is lehúzódik. Skandináviában szinte mindenütt meglehetősen gyakori, dél felé ritkulva az Alpokig és a Kárpátokig terjed. Magyarországon a Zalai-dombságban, a Vindornyai-lápon valószínűleg előfordult, azonban már a XIX. század végére biztosan kipusztult. Elsősorban tőzegmohás lápokban nő, gyakran Vaccicnium oxycoccos és Drosera fajok társaságában.

Az Andromeda nemzetség a hangafélék családjába (Ericaceae) tartozó, monotipikus genus (bár egyesek a Grönlandon és Észak-Amerikában előforduló, rövidebb virágkocsányú és a levélfonákon fehéres szőrű subsp. glaucophyllát külön fajként tartják számon). Örökzöld, 20-30 cm magasra növő, kúszó törpecserje. A levelek szórt állásúak, bőrszerűek, hosszúkás-lándzsásak, szélük visszahajló. A levélfonák ezüstösen deres. A virágok bókolók, rózsaszínűek, a forrt párta öt apró fogú. A tok gömbölyű, felálló. Az egész növény erősen mérgező.



Az Andromeda nevet Linné lappföldi utazása során adta a nemzetségnek. A növényt egy skandináv lápban csodálva Ovidius Átváltozások című műve ötlött fel benne, melyben Androméda története szerepel. Eszerint Androméda anyja, Kassziopeia azt állította, hogy a leánya szebb, mint a tengeri nimfák, és ezzel felbőszítette Poszeidónt. Az istenség bosszúból egy vérszomjas tengeri szörnyet szabadított a helyiekre, ami annak rendje és módja szerint terrorizálni kezdte a lakosságot. A probléma megoldására Andromédát kiláncolták egy tengerből kiemelkedő sziklához, hátha így sikerül kiengesztelni a fenevadat. A hölgy elfogyasztására azonban nem került sor, mivel a hős Perszeusz épp arra járt, és elbánt a rémmel.

Azt nem tudni, hogy Linné milyen tudatmódosító szerek hatása alatt állt éppen, de a Flora Lapponicában hosszasan ecsetelgeti a párhuzamokat a növény és Ovidius története között. Eszerint a zsombék volna a szikla, melyhez Andromédát leláncolták, a körülötte lévő víz kígyókkal és békákkal felelne meg a tengernek és benne a szörnyetegnek. A térdre rogyott /= kúszó hajtás/ leányzó égnek emeli karjait /= ágak/ és lehajtja az arcát /= bókoló virágok/, majd miután megjött a hős megmentő /= megtermékenyülés/, felemeli a fejét az ég felé /= felálló termés/. A látomás egy rajzot is ihletett, mely itt megtekinthető. Hát igen, akkoriban még kéz a kézben járt a természettudományos érdeklődés a klasszikus műveltséggel és a szárnyaló költői fantáziával…

A "polifolia" eredete ehhez képest rendkívül földhözragadt. A görög „poliosz” szó szürkét jelent, és a levelek fonákjának színére utal.

Komment írása most Szerző: brentakurdvium 16.08.2016. 21:09
10
Június
2016

Botanikai kalandozások Skandináviában 16. - Tetraplodon mnioides (Sw. ex Hedw.) Bruch & Schimp.

Egy május végi késő délután a Vänern partján sétálgatva egy érdekes moha apró foltjára lettem figyelmes a tóparti homokban. A mindössze néhány négyzetcentiméteren igen sűrűn elhelyezkedő, vöröses nyélen ülő, széles tokok jellegzetesnek és valahonnan ismerősnek tűntek, bár fogalmam sem volt, milyen fajhoz tartoznak. A közelben sehol nem láttam hasonlót. Lefotóztam, és bíztam benne, hogy a képekről sikerül valamelyest beazonosítani. Otthon ért a meglepetés, hogy a Dél-Svédországban kifejezetten ritka, elsősorban a hegyvidékeken és északabbi tájakon előforduló Tetraplodon mnioideshez van szerencsém, mely sajátos életmódja miatt megérdemli, hogy röviden bemutassam.

Ez a különös lombosmoha a Splachnaceae családba tartozik, melynek számos tagja állati ürüléken, tetemeken, csontokon és egyéb szerves maradványokon (pl. bagolyköpet) él. Leglátványosabb képviselőik a Splachnum genusból kerülnek ki, melyek nagytestű növényevők (errefelé főleg jávorszarvas) trágyáján nőnek. A növények olyan „illatanyagokat” termelnek, melyek vonzzák a legyeket, és a nagy számban termelt spóra általuk szállítódik újabb élőhelyre. A Skandináviában is honos Splachnum luteum és S. rubrum a legszebb mohák közé tartoznak – a spóratartó tok alatti kiszélesedés (ún. apofízis) révén kinyitott esernyőre hasonlítanak. Csak arra kell vigyázni a művészfotónál, nehogy a kevésbé dekoratív szubsztrát is a képre kerüljön…



A Tetraplodon mnioides valamivel kevésbé feltűnő, apofízise csak kissé szélesebb a toknál. A nyél vastag, sárgás-vöröses színű, 2-6 cm hosszú. Jellemző a tokok igen nagy száma. A levelek 2-5 mm hosszúak, oválisak, hosszú, keskeny, hullámos hegyben végződnek. Kozmopolita faj, mely mindkét féltekén megtalálható, előfordul Észak- és Dél-Amerikában, Afrika és Ázsia egyes hegyvidékein, Grönlandon, Izlandon és a Spitzbergákon. A Skandináv-hegység magasabb területein helyenként gyakori. Megtalálható az Alpokban és a Kárpátokban is, ahol jóval ritkább. Elsősorban ragadozók ürülékén, valamint állati tetemeken és csontokon nő. Svéd neve lämmelmossa, azaz „lemmingmoha”, mivel gyakrabban látni a lemmingvándorlásos években, a nagy számban elhullott rágcsálókon.

Komment írása most Szerző: brentakurdvium 10.06.2016. 20:46
Blog Kategorien
Hírcsatorna alkalmazások
A legaktívabb Bloggerek
Legutóbbi kommentek

Látogatók
0 Fórumtag és 4 Vendég online

Üdvözöljük a legújabb fórumtagot: Palimano
Fórum statisztikák
A fórumon 14600 topik és 62194 hozzászólás van.
Rekord látogatottság: 147 Felhasználó (27.06.2017. 10:49).