BF Blog - Botanikai Fórum - Leírás
  • Bejegyzés: 25
Legutóbbi kommentek
14
Július
2018

Botanikai kalandozások Skandináviában 25. - Cinna latifolia (Trevir.) Griseb.

A pázsitfüvek a növényvilág legsikeresebb és legnépesebb képviselői közé tartoznak. Ennek ellenére, minden bizonnyal szerény megjelenésük miatt, az amatőr növénykedvelők jelentős része által méltatlanul mellőzött társaság. Nekem is eltartott jó néhány évig, mire tudomást vettem róla, hogy az orchideák mellett léteznek egyéb, látványos virággal nem rendelkező, zöld színű, nem túlságosan feltűnő, de nem kevésbé érdekes tagjai a flórának. Skandináviában számos fajuk előfordul, mely Európában főként vagy kizárólag itt található meg, ezek közül szeretnék majd többet bemutatni a blogon – amint sikerült őket megtalálni.



Egy szokatlanul forró júliusi hétvégén, egy Oslótól nem messze északra fekvő patakvölgyben bukkantam a Cinna latifolia nagyobb állományára. Ez a cirkumboreális elterjedésű faj Norvégia déli és Svédország középső részén, Finnországban, valamint a balti államokban meglehetősen ritkán fordul elő, míg Oroszországban és Észak-Amerikában sok helyen gyakori, nem veszélyeztetett. Jellemző előhelyei nedves, árnyékos patakvölgyek és szurdokok, ahol főleg a modern erdőgazdálkodás fenyegeti.



A Cinna latifolia laza csomókban nő, elég erőteljes, 60-120 cm magas növény. Jellegzetesek puha, fokozatosan hegyesedő, 1-1,5 cm széles levelei. A buga laza, ágai egy oldalra állók, lecsüngők. A füzérkék aprók, 3-4 mm hosszúak, oldalról összenyomottak, egyvirágúak. A toklászok a hártyás szélű pelyváknál rövidebbek, apró szálkát viselhetnek. A növény édes kumarinszagot áraszt, melyről svéd nevét is kapta (sötgräs = édesfű).



A Cinna nemzetséget Linné írta le, ennek alapjául a Cinna arundinacea szolgált, melyet egyik tanítványa, Pehr Kalm gyűjtött Kanadában (szolgálataiért cserébe Linné el is nevezte róla a Kalmia nemzetséget). A genus egyetlen európai képviselője a Cinna latifolia, három további faj az amerikai kontinensen honos. A Cinna szó a “kinna” régi, görög növénynévből származik, míg a latifolia a jellegzetes, széles levelekre utal.

14
Június
2018

Botanikai kalandozások Skandináviában 24. - Glaux maritima L.

Idén Skandináviában május elején kitört a strandidő, és bő egy hónapig szokatlanul meleg, szinte teljesen csapadékmentes időjárás uralkodott. A jelenség az emberiségre nézve talán nyugtalanító, mindazonáltal felettébb élvezhető - legalábbis nem sok svédet hallottam panaszkodni a túl jó időre. A strandolás mellett pedig kiváló lehetőség adódott a tengerparti flóra tanulmányozására, elsősorban persze a fürdőhelyek körüli, gyakoribb fajokéra, melyek közül ezúttal a bagolyfüvet szemeltem ki bemutatásra.

A Glaux maritima a tengerparti sós rétek jellemző faja, Észak- és Nyugat-Európa tengerpartjai mentén általánosan elterjedt. Svédországban megfelelő élőhelyen, homokos vagy köves tengerpartokon, tengerparti réteken a víz közelében szinte mindenütt felbukkan, jellemzően Triglochin maritimum, Juncus gerardii, Plantago maritima és Aster tripolium társaságában. Jóval ritkábban fellehető a Nyugat-Mediterráneumban, valamint Közép- és Kelet-Európa szikes területein is. Magyarországon a Mezőföldön ismert néhány állománya, de több, régóta megerősítetlen adata van az ország különböző részeiből.



Apró termetű, kúszó, felemelkedő vagy elfekvő szárú növény, mely sűrű, kiterjedt állományokat alkothat. A levelek húsosak, 1-2 cm hosszúak, az alsók átellenesek, a felsők többnyire szórt állásúak. A virágok a levelek hónaljában magányosan ülnek, június-júliusban nyílnak. A 3-6 mm széles, fehéres-rózsaszínes, pártának tűnő képlet voltaképpen az összefort csészelevelekből áll, a párta hiányzik. A termés apró, gömbölyű tok. A virágzó növény aligha keverhető össze mással. Vegetatív állapotban valamelyest hasonló a szintén tengerpartokon előforduló Honckenya peploides, melynek azonban a levelei a szár teljes hosszában átellenesen, négy szabályos sorban állnak.

A nemzetség monotipikus, azaz egyetlen fajból áll, vannak viszont olyan molekuláris kutatások, melyek szerint inkább a népes Lysimachia genusba kellene sorolni. Növényünket tehát akár Lysimachia maritima néven is nevezhetjük, ha erre támad kedvünk.

A Glaux állítólag régi növénynév, melyet már az ókori rómaiak is használtak. A szó görög eredetű, kis baglyot jelent, és valószínűleg köze van a “glaukosz”, avagy latin “glaucus” szavakhoz, melyek jelentése ezüstösen fénylő, szürkés, kékeszöld. Innen már adódik a feltevés, hogy a növényt a színe miatt nevezhették el az ókoriak Glauxnak, és a magyar név ennek a visszafordítása lenne bagolyra. Természetesen nem kell túl komolyan venni az én hevenyészett etimológia fejtegetéseimet, de azt nehezen tudom elképzelni, hogy valakinek erről a tengerparti apróságról a névadás során egy bagoly jusson az eszébe. Más, általam valamennyire érthető nyelven semmiféle hasonló elnevezést nem találtam.

02
Május
2018

Botanikai kalandozások Skandináviában 23. - Heracleum mantegazzianum Sommier & Levier

Invazív növényfajok, csakúgy mint manapság szinte minden valamirevaló helyen, természetesen Skandináviában is előfordulnak. Ezek többsége Magyarországon is jól ismert, mint például a bíbor nebáncsvirág (Impatiens glandulifera), az erdei csillagfürt (Lupinus polyphyllus), vagy a kanadai átokhínár (Elodea canadensis). Más fajok nálunk kevésbé okoznak problémát, ide tartozik többek között a homokos tengerpartokon helyenként áthatolhatatlan bozótot képező japán rózsa (Rosa rugosa), vagy az észak-amerikai származású fürtös fanyarka (Amelanchier spicata). A kaukázusi medvetalp (Heracleum mantegazzianum), bár hazánkban még ritka, szintén szép karriert futhat be, ha nem vesszük komolyan a terjedését. Skandinávia déli részén többfelé elég gyakori, és nagyobb állományokat képezve, részben hatalmas leveleinek árnyékolásával, részben allelopatikus hatású anyagok termelésével szinte minden lágyszárú növényt képes kiszorítani az általa birtokba vett területről. Ezen kívül a növény nagy mennyiségben tartalmaz fényérzékenyítő hatású furokumarinokat, melyek a bőrrel érintkezve a napfénynek kitett területeken súlyos, égéshez hasonló sérüléseket, hólyagosodást okozhatnak.



A Heracleum mantegazzianum rendkívül impozáns termetű növény, általában 2-3 méter magas, de akár 4-5 méteresre is megnőhet. Szárának vastagsága elérheti a 10 centimétert, hatalmas, kerekded levelei mélyen szeldeltek, a szeletek keskenyek és hegyesek. Július-augusztusban nyíló, fél méter átmérőjű ernyős virágzatai 50-150 sugarúak, a szélső virágok szirmai sugárzók. A centiméter hosszúságú termések lefelé szélesedő olajjáratokkal rendelkeznek.



A Heracleum mantegazzianumhoz igen hasonló növények élnek Skandinávia északi részén, melyek taxonómia besorolása vitatott. Az utóbbi évek molekuláris vizsgálatai megerősítették, hogy az Irán hegyeiből származó perzsa medvetalpról (Heracleum persicum) van szó, más szerzők azonban különbségeket találtak többek között a termések olajjáratainak alakjában. Mindkét fajt az 1800-as években hozták be a kertekbe dísznövénynek, ahonnan aztán kiszöktek. A Heracleum persicum Tromsø környékén a 19. században annyira elterjedt, hogy a városkép megszokott részévé vált. A helyiek csak tromsøi pálmaként emlegetik. A gyerekek régebben fúvócsövet és látcsövet készítettek belőle, ami akár komolyabb sebeket is okozhatott a szájuk és a szemük környékén. Manapság Norvégia legismertebb növényei közé tartozik, és Tromsø egyik jelképe lett belőle. A Tromsøi Nemzetközi Filmfesztiválon például az egyik kategóriában tromsøi pálma-díjat vihet haza a győztes.



A Heracleum mantegazzianum által okozott probléma nagyságát jól illusztrálja, hogy az Európai Unió becslések szerint évente 34,8 millió eurót költ az ellene való küzdelemre. A növény kizárólag magról szaporodik, melyek átlagosan 5-7 évig élnek túl a talajban. Emiatt egy adott területen 10 évig ajánlott az évenkénti irtás és nyomon követés, hogy jó eséllyel sikeres legyen a medvetalptalanítás.



A Heracleum nemzetség valószínűleg az ókori görög hős, Héraklész tiszteletére kapta nevét. A fajnév az olasz Paolo Mantegazzának állít emléket, aki nem a medvetalpnak, hanem a kokacserjének az emberi elmére gyakorolt hatásait vizsgálgatta, többek között saját magán. Végezetül muszáj megemlítenem a Genesis zenekart, akik a popkultúrába emelték növényünket a “The Return of the Giant Hogweed” című nótájukkal. Nem tudom, hány zenemű íródott eddig összesen, ami az invazív növények elleni küzdelemről szól, de tartok tőle, hogy nem túl sok. Le a kalappal előttük, főleg, hogy csaknem fél évszázada megjósolták a medvetalp-inváziót, és még a növény latin nevét is eléneklik a dalban.

27
Január
2018

Botanikai kalandozások Skandináviában 22. - Pedicularis lapponica L.

Nemrég végifutottam a blogon, és megállapítottam, hogy csaknem négy éve kezdtem el írogatni a skandináv flóráról. Mivel ez a mostani a huszonkettedik ismertető, átlagosan két havonta született egy újabb bejegyzés, amivel viszonylag elégedett vagyok, hiszen hosszabb távon sikerült rendszeresnek mondhatóan vezetni a blogot. Ami a fajokat illeti, feltűnt, hogy bár vannak jellemzően skandináv növények, túlnyomó többségük azonban a nyugat- és/vagy közép-európai flórában sem ritkaság. A kizárólagosan északi, boreális vagy arktikus-alpin növények tehát gyakorlatilag hiányoztak eddig. Ennek fő oka, hogy lakhelyünk, Trollhättan a klímát, és ennek következtében a flórát tekintve is délen, a szubóceáni éghajlatú délnyugati partvidék közelében fekszik. Itt még vannak lombhullató erdők, ami jelentősen növeli a fajgazdagságot, valamint a sok csapadék miatt számos atlanti flóraelem is megtalálható. A végtelen fenyőerdők, a tajga déli határa, a “limes norrlandicus” a Vänern-tótól északra húzódik. Ez a vonal, ami egybeesik a kocsányos tölgy előfordulásának északi határával, számos egyéb növény- és állatfaj északi vagy déli elterjedési határa is egyben. A tajgán kívül a Skandináv-hegység magasabb területein találhatunk olyan növényeket, melyek Skandináviánál délebbre (legalábbis Európában) nem jutnak, és Közép-Európa hegyvidékeiben már nem lelhetők fel. Ezek közül mutatnám most be röviden a Pedicularis lapponicát.



A Pedicularis nemzetség körülbelül 600, többségében magashegységi fajt foglal magában. Az elterjedés súlypontja Kelet-Ázsiában van, a Flora of China például 352 fajt tartalmaz. Skandináviában hét fajuk fordul elő (és egy további, a P. dasyantha a Spitzbergákon). Ezek közül a P. palustris, P. sylvatica és P. sceptrum-carolinum a síkvidékeken is megtalálhatók, míg a P. oederi, P. flammea, P. hirsuta és P. lapponica elsősorban az alpin környezetben találják meg életfeltételeiket.

A Pedicularis lapponica a teljes Skandináv-hegységben meglehetősen gyakori az erdőhatár felett, az alá azonban csak ritkán terjed le. Rövid, tömött, csúcsi virágzatával és halvány, sárgásfehér virágaival egyedi megjelenésű, más növénnyel nem téveszthető össze. Skandinávián kívül előfordul még Szibériában, Grönlandon és Észak-Amerika arktikus vidékein is.

A Pedicularis név a latin pediculus szóból származik, ami tetűt jelent. Szintén ez az apró élősködő rejtőzik a nemzetség angol (Lousewort) és német (Läusekraut) nevében is. Erre több magyarázatot is olvashatunk, melyek közül talán a legkézenfekvőbb, hogy a növények kivonatát tetvesség ellen használták a régebbi korok emberei. Mások szerint egy korábbi hiedelemből eredeztethető, mely azt tartotta, hogy a növények elfogyasztását követően megtetvesedett a jószág. Vagy esetleg abból, hogy a levelek erősen szeldelt, némileg kusza kinézete első pillantásra tetvesség látszatát kelti.

22
Október
2017

Botanikai kalandozások Skandináviában 21. - Potamogeton polygonifolius Pourr.

Idén nyáron jutottam el a felismerésre, hogy a békaszőlészet voltaképpen micsoda izgalmakat és kihívásokat rejteget. Először is, a békaszőlőt meg kell találni, ami elsősorban a kizárólag víz alatti levelekkel rendelkező fajoknál jelenthet gondot. Miután a békaszőlőt lokalizáltuk, meg kell valahogyan közelítenünk. Itt már a mély víz, iszap, vagy a sodró patak megfutamodásra késztetheti a nem eléggé elszánt békaszőlészt. Ha sikerült a közelébe férkőzni az áhított növényeknek, további nehézségekre számíthatunk az egyedek meghatározásánál, többek között például azért is, mert számos faj hajlamos a hibridizálódásra. Ha pedig ezt az akadályt is sikerrel vettük, már csak egy szép fényképet kell készítenünk ezekről a mérsékelten dekoratív növényekről. Hiszen családunk, kollégáink, barátaink minden bizonnyal megkérdezik majd, milyen hasznos tevékenységgel töltöttük a hétvégénket, és ki ne szeretné ekkor ezt felelni : “Békaszőlőt határoztam, le is fényképeztem, szeretnéd látni?”



Skandinávia szerencsére valóságos békaszőlő-paradicsom. Svédországban a Flora Europaea alapján az Európában honos 22 Potamogeton fajból 20 előfordul. A két kivételt a Brit-szigetek észak-nyugati részén is előforduló, észak-amerikai P. epihydrus, valamint a Magyarországon is viszonylag elterjedt, de észak felé Svédországot el nem érő P. nodosus képezi. Az alább bemutatásra kerülő P. polygonifolius atlanti elterjedési súlypontú faj, főként Észak- és Nyugat-Európában él, hazánkban nem honos. Skandinávia délnyugati, óceáni éghajlati hatású területein elég gyakori.



A növényre egy nagyobb dagadóláp régi lecsapolóárkában bukkantam, mely szerencsére sosem készült el teljesen. Ez a faj kedveli a tőzeges talajt, ahol nedves, kiszáradó talajfelszínen szárazföldi alakban is megjelenhet. Jelen esetben azonban fél méteres vízben, Utricularia intermedia és Carex rostrata társaságában éldegélt, nagy egyedszámban. A P. polygonifoliusra jellemző az úszó levelek megléte, melyek széles-lándzsásak, zöldesbarnák, bőrszerűek, nyelük hosszabb a lemezüknél. Az alámerült levelek a virágzáskor többnyire megvannak, lándzsásak, hosszú nyelűek. A nyelvecske kb. 4 cm hosszú, vékony, hamar elfonnyadó. A termés 1,5-3 mm hosszú, nem ormós. Az errefelé szintén elég gyakori P. natans elkülönítő bélyegei az árszerű, lemez nélküli alámerült levelek, az akár 10 cm hosszú, merev nyelvecske, a levélnyél végén lévő, eltérő színű, hajlott szakasz és a 4-5 mm hosszú termés.



A Potamogeton szó görög eredetű, a “folyó” és a “szomszéd” szavak összetételéből származik, és minden bizonnyal a növények jellemző élőhelyére céloz. A polygonifolius a levelek keserűfüvekével (Polygonum) való hasonlatosságára utal.

20
Május
2017

Botanikai kalandozások Skandináviában 20. - Trientalis europaea L.

A skandináv fenyvesek alját nyár elején mindenütt a Trientalis europaea fehér virágai díszítik. Ez a jellegzetes kis hidegkedvelő növény a kankalinfélék (Primulaceae) családjába tartozik, és nemzetségének egyetlen európai képviselője. Egész Skandináviában elterjedt és gyakori. Dél felé Közép-Európa északi részén szórványosabbbá válik, de a hegységekben az Alpokig és a Kárpátokig lehúzódik, ahol azonban már meglehetősen ritka.



Elég apró termetű, 5-20 cm magasra növő, kúszó gyöktörzsű növény. Keskeny, visszás-tojásdad alakú, gyakran különböző méretű levelei a felálló szár végén rozettaszerűen helyezkednek el, hónaljukban egy, ritkábban kettő, viszonylag hosszú kocsányú virág található. A szétterülő pártacimpák száma általában hét, ami különleges szimmetriát kölcsönöz a virágnak. A csészelevelek szálasak, virágzás után visszatörtek. A termés gömbölyű tok, mely a külső réteg leválása után sokáig megmarad, kékesszürke színe és focilabdaszerű mintázata igen jellegzetes.



Leírója természetesen Carl von Linné, akinek egyik személyes kedvence volt. A Flora Lapponicában elragadtatással írja róla, hogy bűvereje elkápráztatja a szemet, és csaknem megbabonázza a szemlélőt. A Trientalis nemzetségnév jelentése egyharmad, és egyesek szerint a növény termetére vonatkozik, ami nagyjából egyharmad lábnyi. Ez alapján magyarul hívhatnánk például egyhatodrőfkének, valamiért azonban mégis az enyhén giccsbe hajló harmatos hegyékessége nevet kapta a keresztségben.

09
Április
2017

Botanikai kalandozások Skandináviában 19. - Pulsatilla vernalis (L.) Mill.

Lassan itt, Dél-Svédországban is beindul a kökörcsinek virágzásának időszaka, némileg lemaradva az otthonitól, és mivel idén valószínűleg csak a környék kiskertjeiben fogom tudni megcsodálni őket, megemlékezek róluk egy blogbejegyzésben néhány tavalyi fotóval.



A Pulsatilla nemzetségnek Skandináviában 4 faja fordul elő. Ezek közül a P. vulgaris a Magyarországon is előforduló leánykökörcsin (P. grandis) testvérfaja, egyes szerzők inkább csak alfaji rangon különítik el őket. Hasonlóan közel áll egymáshoz az itteni P. pratensis és a mi fekete kökörcsinünk (P. nigricans). A nálunk kipusztulással közvetlenül veszélyeztetett (vajon megvan még egyáltalán?) tátogó kökörcsinnek (P. patens) egymástól hatalmas távolságra élnek kisebb populációi Gotland szigetén, Észak-Svédországban, valamint Finnország déli részén.



A Pulsatilla vernalis a rokonaitól jól elkülönülő faj. Levelei a nemzetségben egyedülállóan áttelelők, bőrneműek, egyszeresen szárnyasak, széles, 3-5 fogú levélkékkel. A virágok belül fehérek, kívül többnyire rózsaszínűek vagy halvány lilásak. Főként Európa hegyvidékein elterjedt, de Skandináviában az alacsonyabb területeken is előfordul. Az Alpok középső részén helyenként gyakori, a legtöbb országban azonban védett, veszélyeztetett faj. Egyik legnagyobb dél-svédországi állománya egy rendszeres használatban levő katonai lőtéren található, melyet a skandináv mentalitásra jellemzően szabadon lehet látogatni, már amikor éppen nem lövöldöznek. Jellemző élőhelyei errefelé száraz, ritkás erdeifenyvesek és csarabosok. Megfogyatkozásának legfőbb okai az erdőhasználat megváltozása, a legeltetés felhagyása, a tápanyagok feldúsulása és az élőhelyek záródása.



A Pulsatilla nemzetség leírója, Philip Miller skót származású botanikus, a londoni Chelsea Physic Garden főkertésze, Linné kortársa volt. Molekuláris filogenetikai kutatások azonban arra utalnak, hogy a kökörcsinek helye lehet, hogy inkább ott van, ahová Linné először elhelyezte őket - az Anemone nemzetségben.

23
November
2016

Botanikai kalandozások Skandináviában 18. - Erica tetralix L.

Nyugat-Európa nedves fenyéreinek és lápjainak jellemző növénye az Erica tetralix. Elsősorban az óceáni éghajlatú területeken elterjedt, így főként a Brit-szigeteken, valamint a kontinensen az Atlanti-óceán mentén, Portugáliától észak felé Norvégia középső részéig fordul elő. Közép-Európában már jóval ritkább, de megtalálható Németországban, Lengyelországban és az Alpokban is.



Alacsony, örökzöld törpecserje, melynek júliustól szeptemberig nyíló, látványos, rózsaszínű virágai tömött, végálló, fejecskeszerű virágzatban helyezkednek el. Apró levelei 4-tagú örvökben állnak, mirigyesek, szélük begöngyölt. A megbarnult, papírszerű párta jellemzően sokáig megmarad, és elrejti a toktermést. Skandináviában a nemzetségnek még egy tagja, az Erica cinerea őshonos, mely kizárólag Norvégia leginkább óceáni éghajlatú területein, a délnyugati partvidéken fordul elő. Elkülönítésűk egyszerű, mivel utóbbi faj kopasz, és levelei 3-tagú örvöket alkotnak.

Fásodó szárából régebben a csarabhoz (Calluna vulgaris) hasonlóan kefét, seprűt készíttettek, valamint tüzelőanyagként hasznosították. Dekoratív volta miatt kertészetekben is előfordul, nálunk keresztes hanga néven ismeretes.

16
Augusztus
2016

Botanikai kalandozások Skandináviában 17. - Andromeda polifolia L.

A tőzegrozmaring cirkumboreális elterjedésű faj, Észak-Amerika és Eurázsia északi tájainak növénye, a magashegységekben azonban délebbre is lehúzódik. Skandináviában szinte mindenütt meglehetősen gyakori, dél felé ritkulva az Alpokig és a Kárpátokig terjed. Magyarországon a Zalai-dombságban, a Vindornyai-lápon valószínűleg előfordult, azonban már a XIX. század végére biztosan kipusztult. Elsősorban tőzegmohás lápokban nő, gyakran Vaccicnium oxycoccos és Drosera fajok társaságában.

Az Andromeda nemzetség a hangafélék családjába (Ericaceae) tartozó, monotipikus genus (bár egyesek a Grönlandon és Észak-Amerikában előforduló, rövidebb virágkocsányú és a levélfonákon fehéres szőrű subsp. glaucophyllát külön fajként tartják számon). Örökzöld, 20-30 cm magasra növő, kúszó törpecserje. A levelek szórt állásúak, bőrszerűek, hosszúkás-lándzsásak, szélük visszahajló. A levélfonák ezüstösen deres. A virágok bókolók, rózsaszínűek, a forrt párta öt apró fogú. A tok gömbölyű, felálló. Az egész növény erősen mérgező.



Az Andromeda nevet Linné lappföldi utazása során adta a nemzetségnek. A növényt egy skandináv lápban csodálva Ovidius Átváltozások című műve ötlött fel benne, melyben Androméda története szerepel. Eszerint Androméda anyja, Kassziopeia azt állította, hogy a leánya szebb, mint a tengeri nimfák, és ezzel felbőszítette Poszeidónt. Az istenség bosszúból egy vérszomjas tengeri szörnyet szabadított a helyiekre, ami annak rendje és módja szerint terrorizálni kezdte a lakosságot. A probléma megoldására Andromédát kiláncolták egy tengerből kiemelkedő sziklához, hátha így sikerül kiengesztelni a fenevadat. A hölgy elfogyasztására azonban nem került sor, mivel a hős Perszeusz épp arra járt, és elbánt a rémmel.

Azt nem tudni, hogy Linné milyen tudatmódosító szerek hatása alatt állt éppen, de a Flora Lapponicában hosszasan ecsetelgeti a párhuzamokat a növény és Ovidius története között. Eszerint a zsombék volna a szikla, melyhez Andromédát leláncolták, a körülötte lévő víz kígyókkal és békákkal felelne meg a tengernek és benne a szörnyetegnek. A térdre rogyott /= kúszó hajtás/ leányzó égnek emeli karjait /= ágak/ és lehajtja az arcát /= bókoló virágok/, majd miután megjött a hős megmentő /= megtermékenyülés/, felemeli a fejét az ég felé /= felálló termés/. A látomás egy rajzot is ihletett, mely itt megtekinthető. Hát igen, akkoriban még kéz a kézben járt a természettudományos érdeklődés a klasszikus műveltséggel és a szárnyaló költői fantáziával…

A "polifolia" eredete ehhez képest rendkívül földhözragadt. A görög „poliosz” szó szürkét jelent, és a levelek fonákjának színére utal.

10
Június
2016

Botanikai kalandozások Skandináviában 16. - Tetraplodon mnioides (Sw. ex Hedw.) Bruch & Schimp.

Egy május végi késő délután a Vänern partján sétálgatva egy érdekes moha apró foltjára lettem figyelmes a tóparti homokban. A mindössze néhány négyzetcentiméteren igen sűrűn elhelyezkedő, vöröses nyélen ülő, széles tokok jellegzetesnek és valahonnan ismerősnek tűntek, bár fogalmam sem volt, milyen fajhoz tartoznak. A közelben sehol nem láttam hasonlót. Lefotóztam, és bíztam benne, hogy a képekről sikerül valamelyest beazonosítani. Otthon ért a meglepetés, hogy a Dél-Svédországban kifejezetten ritka, elsősorban a hegyvidékeken és északabbi tájakon előforduló Tetraplodon mnioideshez van szerencsém, mely sajátos életmódja miatt megérdemli, hogy röviden bemutassam.

Ez a különös lombosmoha a Splachnaceae családba tartozik, melynek számos tagja állati ürüléken, tetemeken, csontokon és egyéb szerves maradványokon (pl. bagolyköpet) él. Leglátványosabb képviselőik a Splachnum genusból kerülnek ki, melyek nagytestű növényevők (errefelé főleg jávorszarvas) trágyáján nőnek. A növények olyan „illatanyagokat” termelnek, melyek vonzzák a legyeket, és a nagy számban termelt spóra általuk szállítódik újabb élőhelyre. A Skandináviában is honos Splachnum luteum és S. rubrum a legszebb mohák közé tartoznak – a spóratartó tok alatti kiszélesedés (ún. apofízis) révén kinyitott esernyőre hasonlítanak. Csak arra kell vigyázni a művészfotónál, nehogy a kevésbé dekoratív szubsztrát is a képre kerüljön…



A Tetraplodon mnioides valamivel kevésbé feltűnő, apofízise csak kissé szélesebb a toknál. A nyél vastag, sárgás-vöröses színű, 2-6 cm hosszú. Jellemző a tokok igen nagy száma. A levelek 2-5 mm hosszúak, oválisak, hosszú, keskeny, hullámos hegyben végződnek. Kozmopolita faj, mely mindkét féltekén megtalálható, előfordul Észak- és Dél-Amerikában, Afrika és Ázsia egyes hegyvidékein, Grönlandon, Izlandon és a Spitzbergákon. A Skandináv-hegység magasabb területein helyenként gyakori. Megtalálható az Alpokban és a Kárpátokban is, ahol jóval ritkább. Elsősorban ragadozók ürülékén, valamint állati tetemeken és csontokon nő. Svéd neve lämmelmossa, azaz „lemmingmoha”, mivel gyakrabban látni a lemmingvándorlásos években, a nagy számban elhullott rágcsálókon.

26
Február
2016

Botanikai kalandozások Skandináviában 15. - Elatine hexandra (Lapierre) DC.

A látonyák keresgélését nem tudnám jó szívvel az elsők között ajánlani a könnyű és gyors sikereket hajszolóknak. Jómagam már túl vagyok néhány többórás hiábavaló sárdagasztáson, dzsungelharcon és egy marhacsorda előli menekülésen is (itt északon az országúttól messze fekvő, eldugott tavak és folyószakaszok megközelítése külön izgalmakat rejteget a sokszor sziklás, mocsaras, erdős terepen). Ezek a többnyire igen apró, rövid életű növények meglehetősen kiszámíthatatlanul bukkannak fel belvizes szántókon, folyók és tavak iszapos partján, amennyiben a körülmények kedvezővé válnak számukra, majd hosszú időre nyomtalanul eltűnhetnek, ha a termőhelyi viszonyok kedvezőtlenre fordulnak. Bár Európa nagy részén elterjedtek, sehol sem gyakoriak. Skandináviában négy fajuk fordul elő, melyek közül az E. triandra, E. hydropiper és E. hexandra a Kárpát-medencében is honos. Az E. orthosperma kifejezetten északi elterjedésű, legtöbb lelőhelye Lappföldön van.



Az Elatine hexandra (cseplesz vagy hatporzós látonya) a többi errefelé előforduló rokonához hasonlóan szárazföldi és vízi alakkal rendelkezik, melyek eléggé eltérő habitusúak. A szárazföldi alak kisebb, zömökebb, az iszapon heverve akár félméteres, tömött telepeket alkot. A vízi alak nyúlánkabb, levelei, internódiumai és virágkocsányai hosszabbak, a növény a vízfelszín alatt lebeg. Ez a faj viseli el a legmélyebb vizet, akár méteres mélységben is megtalálható, virágzik és termést hoz, ilyenkor azonban a virágok zártak maradnak és önbeporzással termékenyülnek meg. A szintén háromtagú virágokkal rendelkező E. triandrától viszonylag könnyen elkülöníthető, hiszen míg annak virágai kocsánytalanok és háromporzójúak, addig az E. hexandra virágai kocsánnyal és hat porzóval rendelkeznek.



Latin nevük alapja a görög elatos, melyből a nemzetközi „elasztikus” szó is származik, jelentése nyújtható, hajlítható. Minden bizonnyal a növények kúszó, legyökerező hajtására, esetleg a szárazföldi alakhoz képest megnyúlt vízi formára utal.

04
Január
2016

Botanikai kalandozások Skandináviában 14. - Anastrophyllum saxicola (Schrad.) R. M. Schust.

A közelünkben, a Vänern-tó délnyugati sarkánál terülnek el a Halleberg és a Hunneberg platóhegyei, melyek leginkább jávorszarvas-állományukról híresek, de emellett számos botanikai érdekességet is rejtegetnek. Bár valóban meglehetősen hasonlítanak a Balaton-felvidék tanúhegyeire, nem kis meglepetéssel olvastam, hogy a terület flóraművében a svéd szerző kiemeli hasonlatosságukat a Badacsonnyal. A hegyek oldalát ugyanis nem túlságosan magas, de legtöbb helyen közel függőleges sziklafal alkotja, míg a platójuk szinte teljesen lapos. Itt azonban már főként az otthoni tájhoz szokott szemnek idegen, tavakkal és lápokkal szabdalt fenyveseket találunk. Annak ellenére, hogy a hegyeken a modern erdőgazdálkodás erőteljesen rajt hagyta a nyomát, számos botanikai értéknek sikerült átmenekülnie a 21. századba. (Szép számmal akadnak azonban olyanok is, melyek nem voltak ilyen szerencsések.)



A sziklafalak lábánál elterülő görgeteg méretes diabáz kőtömbjein helyenként egy dekoratív leveles májmohával, az Anastrophyllum saxicolával találkozhatunk. Ez a ritka arktikus-alpin faj az északi féltekén szélesen elterjedt Észak-Amerikától Grönlandon át Európáig és kelet felé Szibérián keresztül Japánig. Skandináviában bár nem túl gyakori, de nem veszélyeztetett, Közép-Európában viszont már csak izolált előfordulásai vannak a hegyvidékeken.



Körülbelül 3 cm hosszú hajtásai zöldes vagy sárgás-aranybarnás színű foltokat alkotnak a sziklákon. A levelek elállók, haránt irányban ízesülnek a szárral, erősen homorúak és két aszimmetrikus karéjból állnak, melyek közül az elülső valamivel nagyobb. Gemmákat nem fejleszt.



Az Anastrophyllum nemzetség 6 képviselője fordul elő Svédországban, ebből kettő (A. cavifolium és A. sphenoloboides) kizárólag az észak-skandináv hegyvidékek ritkasága. Az A. hellerianum korhadt fán nő, igen apró méretű és hajtásainak csúcsán többnyire vörös gemmákat fejleszt. Svédországban elterjedt, de ritka. Magyarországon az utóbbi időben fedezték fel a Mátrában. A nemzetség Európában leggyakoribb tagja az A. minutum, mely valamivel kisebb méretű, mint az A. saxicola, hajtásain pedig találhatunk gemmákat. Az A. michauxii fenyvesekben, kidőlt fákon vagy nedves sziklákon növő, veszélyeztetettség közeli faj, Magyarországon csak régi, újabban meg nem erősített adatai vannak.

20
November
2015

Botanikai kalandozások Skandináviában 13. - Woodsia alpina (Bolton) Gray

A Woodsia alpina (havasi szirtipáfrány) cirkumboreális elterjedésű faj, mely Európában Skandinávián kívül többek között a Brit-szigeteken, a Pireneusokban, az Alpokban és Kárpátokban is előfordul, de a legtöbb helyen ritkának számít. Magyarországon egyetlen mátrai előfordulási helyéről kipusztult. A Skandináv-hegységben nem ritka, nekem azonban szerencsére nem kellett olyan messzire mennem érte, mivel egy elszigetelt kis populációja található tőlünk alig egy órányira észak felé, Dalsland tartományban, a Vänern tótól nyugatra. Néhány példány éldegél itt egy erdei tavacska partján, a vízbe ereszkedő sziklákon megkapaszkodva.



A Woodsia alpina mészkerülő faj, sziklahasadékok, sziklagyepek lakója. Apró termetű, levelei 4-15 cm hosszúak, egyszer szárnyasan összetettek. A legnagyobb elsőrendű levélkéi 1-1,5x hosszabbak a szélességüknél, a levélgerinc és a levélfonák szórtan pelyvaszőrös, lekopaszodó. A közeli rokon Woodsia ilvensis (hegyi szirtipáfrány) jóval gyakoribb, Skandináviában a síkvidéki területeken is mindenfelé előfordul. Valamivel nagyobb termetű, mint hegyvidéki testvére, levélszárnyai hosszúkásabbak, osztottabbak, a levélfonák és a gerinc pedig sűrűn pelyvaszőrös. A nemzetségből Európában előfordul még a Woodsia glabella, valamint az egyes szerzőknél csak ennek alfajaként elkülönített Woodsia pulchella. Ezek az apróságok igazi arktikus-szubarktikus és magashegyi ritkaságok és az előző fajoktól eltérően mészkedvelők.



A nemzetség Joseph Woods (1776-1864) angol építész és amatőr botanikus tiszteletére kapta nevét a skót származású Robert Browntól (1773-1858), aki korának elismert botanikusa volt.

06
Szeptember
2015

Botanikai kalandozások Skandináviában 12. - Utricularia minor L.

A rencék a rovaremésztő növények társaságába tartoznak, melyeket Európában öt őshonos nemzetség képvisel. Ebből Skandináviában kettő - az Ibériai-félszigeten élő Drosophyllum és a nálunk is megtalálható Aldrovanda - nem fordul elő, a maradék három nemzetség viszont számos fajjal képviselteti magát. A harmatfüvek (Drosera), a hízókák (Pinguicula) és a rencék (Utricularia) is szélesen elterjedtek Skandináviában, egyes fajaik pedig kifejezetten gyakoriak. Ez a tápanyagszegény, nedves élőhelyek nagy számának köszönhető.



A rencék mindkét féltekén elterjedt, több mint 200 fajának közös jellemzője, hogy apró, tömlőszerű csapdákkal (utriculus) rendelkezik, melyek a növényvilág legkifinomultabb szerkezetei közé tartoznak. A tömlő falának sejtjei vizet pumpálnak ki a tömlő belsejéből, ahol a környezőnél alacsonyabb nyomás alakul ki. Amikor a leendő áldozat megérinti a csapda fedelénél lévő szőröket, a tömlő nyílásának alakja kismértékben megváltozik, és a fedél már nem fog tökéletesen zárni. Kis nyílás keletkezik, mely utat enged a nyomáskülönbség miatt beáramló víznek, ami magával sodorja az áldozatot a tömlő belsejébe. A nyomáskülönbség kiegyenlítődésével a tömlő alakja helyreáll, a fedél pedig záródik. Az egész folyamat teljesen mechanikus, a növény részéről „aktív közreműködést” a víz kipumpálását leszámítva nem igényel (ellentétben például a harmatfüvek levelének ingerület-átvitel hatására létrejövő csukódásával). Az események néhány milliszekundum alatt lezajlanak, szabad szemmel nem is követhetők. A zsákmányt végül a növény a tömlőbe kiválasztott fehérjebontó enzimek segítségével megemészti.



A kis rence (Utricularia minor) Skandinávia nagy részén gyakori. Leveles hajtásai 1-2 cm szélesek, levélcimpái kizárólag a csúcsukon pillásak, az oldalukon nem. Viszonylag ritkán virágzik, virágai aprók, 6-8 mm hosszúak, sarkantyúja rövid, tompa, hátrafelé irányuló. Az alsó ajak kicsiny, lapos torokdudorral rendelkezik, mely nem zárja el a torkot. Közeli rokonával, a lápi rencével (Utricularia bremii) keverhető, mely minden részében valamivel nagyobb, virágának alsó ajka szélesebb, kiterülő. A rencék számos faja ritkán virágzik, vegetatív állapotban pedig a határozás nehézségeket okozhat. Ilyenkor segíthet a tömlő belső oldalán található négytagú szőrök mikroszkópos vizsgálata, melyek alakja bizonyos fajoknál a fajra jellemző.



A hajtáson megfigyelhető a növény áttelelését biztosító turion, avagy téli rügy.

17
Július
2015

Botanikai kalandozások Skandináviában 11. - Botrychium matricariifolium (Retz.) A. Braun ex W.D.J. Koch

A holdruták sajátos megjelenésük és ritkaságuk miatt mindig különös érdeklődésre tartottak számot. Ezeknek a kis páfrányoknak a föld feletti része mindössze egyetlen levélből áll, mely egy azonos tagoltságú meddő és egy spórás levélrészre oszlik. Általában apró termetűek és nehezen észrevehetők, de egyes példányaik ugyanazon a populáción belül is nagyon eltérő méretűek lehetnek. Nem ritkán egymás közvetlen közelében nőnek alig pár centiméteres és arasznyinál is jóval nagyobb növények. Bár legtöbb fajuk nagy területen elterjedt, mégis többnyire kifejezetten ritkák. Megtalálásuk mindig különleges élmény.



A nemzetség legtöbb tagja Észak-Amerikában él, itt jelenleg kb. 30 fajt tartanak számon, az új fajok leírása azonban jelenleg is zajlik. Európában a közelmúltig hét, egymástól többnyire jól elkülöníthető faj előfordulása volt ismert, az utóbbi években azonban Izlandon több (részben még leíratlan) taxont fedeztek fel, mint például az észak-amerikai B. minganense vagy a B. simplex var. tenebrosum. Utóbbit 2014-ban Svédországban is megtalálták, bár a biztos azonosítása még várat magára. Úgy tűnik, a közeljövőben sok újdonság várható a területen, és az európai Botrychium fajok száma könnyen akár tíz fölé emelkedhet.



A Botrychium matricariifolium (ágas holdruta) 5-25 cm magasságú, a meddő levélrész kétszeresen szárnyasan tagolt, 2-7 pár elsőrendű szárnnyal. Svédországban jelenleg közel 50 lelőhelye ismert, többnyire az ország déli és középső részén. Meglehetősen különböző jellegű élőhelyeken képes felbukkanni, melyek egy része legeltetett, homokos talajú gyep, ahol általában más Botrychium fajokkal láthatjuk, egy másik jelentős részt pedig déli fekvésű, sziklás, törmelékes aljzatú lomberdők tesznek ki, ahol kevés a konkurrens faj.

A Botrychium görög eredetű szó, a spórás levélrész szőlőfürthöz való hasonlatosságára utal.


Látogatók
0 Fórumtag és 5 Vendég online

Üdvözöljük a legújabb fórumtagot: zoldfulu
Fórum statisztikák
A fórumon 13909 topik és 59386 hozzászólás van.
Rekord látogatottság: 147 Felhasználó (27.06.2017. 10:49).