#1

Creux-du-Van, avagy milyen az a berkenyés legelő?

- Külföldi kirándulások, túrabeszámolók 14.11.2010. 21:08
- barkócza | 1.807 Hozzászólás

Egész hét közben esett az eső, és nyilvánvaló volt, hogy ami a városban eső, az a hegyben hó kell, hogy legyen - az esőszünetekben előtűnő hegyek, bizony, fehéren virítottak a horizonton. Biztos voltam benne, hogy a növénykergetésnek ezennel vége.
Pénteken az egyik orosz kolléga kör-e-mail-t küldött, amiben a Neuchatelhez közeli Creux-du-Van meglátogatására invitált. A helyet szokás a "svájci Grand-Canyon"-ként emlegetni, bár szerintem ez értelmetlen, mert a Grand-Canyon az az ami, és Svájcban különben sincs szükség ilyen összehasonlítgatásokra. A lényeg az, hogy egy mészkőből álló, majdnem 1500 méter magas hegy, amelyiknek északkeleti oldalán a jékorszakban egy katlan-szerű völgyfő alakult ki, merőleges sziklafalakkal. Alatta pedig egy bővízű hegyifolyó rohan a szűk szurdokában.
Az időjárásjelentés jó időt mondott hét végére. Kissé aggódtam a hó miatt, különösen, mert a gamáslimat otthonfelejtettem, de nem akartam kihagyni a társaságot. Reggel pedig már megint ott sorakoztak a hegyek a horizonton, úgyhogy a kevés maradék fenntartásom is azonnal megszűnt.
A társaság többi tagja vonattal ment Neuchatelbe, én járgánnyal, igaz, Svájcban utazási kedvezmények nélkül igencsak drága a vonat. A vasútállomáson volt a találkozó, onnan mentünk tovább már mindannyian vonattal. Ugyan előre megnéztem, hogy hol az állomás, és Neuchatel nem egy nagyváros, de kihagytam a számításból, hogy francia-Svájcban minden csak franciául lesz kiírva, nekem pedig a francia nyelv még mindig műveltségem fájó hiánya. Nos, nem jutott eszembe, hogyan van franciául a pályaudvar. Végül megálltam a városban egy pillanatra, és egy középkorú pártól próbáltam felvilágosítást kérni. Az angol, német, olasz próbálkozások sorrra kudarcot vallottak, szerencsére felfedeztem egy térképet a közelben, odarángattam őket, és ráböktem az állomásra, na, akkor rögtön mutatták, hogy merre menjek. Ekkor már eszembe jutott a "Gare" feliratról Ady, és minden a helyére került. Az állomásnak volt parkolóháza, és legnagyobb megkönnyebülésemre a jegypénztáros beszélt angolul.
A cél Noiraigue volt, pontosabban az azt megelőző megálló, de véletlenül még annál is eggyel előrrébb szálltunk le. Így sétáltunk egy darabot a bővizű Areuse mentén, majd beértünk a szurdokba, ahol aztán igazán nekiállt dübörögni a víz. Egy szép, ívelt kőhíd, és néhány létra vezetett át a csodán. A szurdoknak ez lehetett a leglátványosabb része. Ment még tovább is, de mi elindultunk fölfelé a katlanba, a "Ferme Robert" ház irányába.
Mint kiderült, a nyolcfős társaság alapvetően nem egyetemi volt, Ilya barátunk egy "social network"-ön terjesztette a felhívását, így mellettem két új tag is előkerült. Az erdőben a mérsékelt emelkedőn körben bemutatkoztunk. Ilyán, rajtam, és tadzsik PhD hallgató kollegánkon kívül volt egy hongkongi programozó, svájci és francia diákok, meg egy negyven körüli francia-svájci, aki láthatóan sokfelé járt a világban, így tisztában volt például Tadzsikisztán földrajzi és etnikai kérdéseivel, járt Pesten és a Csóványoson is.
Az évszaknak megfelelően nem dúskált az erdő figyelemfelkeltő botanikai ritkaságokkal. A folyóvölgy északi - napsütötte - sziklás fala végig tele volt berkenyékkel, egy-harangvirág árválkodott helyenként. A szurdokban harasztokat próbáltam keresni, de a társaság ment, én meg utánuk. Maga a katlan kicsit csalódás volt, arra számítottam, hogy gyepet és bokros növényzetet találunk, de végig művelt fenyőerdőben haladtunk. A sziklafalak alatt a kőfolyásokon előfordulhattak érdekes dolgok, de nem arra mentünk, sajnos. Így a katlan felső peremében reménykedtem, hogy ott csak előkerül valami.
Ahogy egyre följebb kerültünk a katlan falán, egyre látványosabb lett az elénk táruló kép, és az is nyilvánvaló lett, hogy van fönt hó, de ahogy fülértünk, kiderült, hogy csak foltokban, az előző napok meleg, déli szele nagyrészt fölolvasztotta. Fönt egy alkalmas helyen letelepedtünk ebédelni, én meg gyorsan kihasználtam az alkalmat, hogy csináljak néhány képet. A peremen, a várakozásnak megfelelően, szépen ott sorjáztak a berkenyék, egy-két komoly korú fa is, de levél már semmi, bogyó is csak elvétve. Virágra nem számítottam - mind kiderült, tévesen -, így nekiálltam a gyönyörűen kirajzolódó Alpok fényképezésének, elsősorban az Eiger-Mönch-Jungfrau hármasra koncentrálva. Aztán felmentem egy kis kúpra, ahonnak az Alpok nyugati fele is látszott - ott jött az igazi meglepetés, mert igen, szépen, tisztán, élesen látszott a Mont Blanc csoport is! Annyival nagyobb volt, mint bármi más, hogy nem lehetett kétség kiléte felől. Később megnéztem a gugliörsön, 120km légvonalban a távolság.
Megebédelvén sétáltunk még egyet a katlan peremén, fényképezgettük a sziklákat, majd megindultunk dél felé a tehénlegelőn - mert a hegy teteje, természetesen, itt is az. Meg-meg álltunk gyönyörködni az Alpok látványában. Egy kis füves buckára fölérve karámmal kerített kilátópontot találtunk, ahol egy panorámaképen bejelöltek minden hegyet, hogy mi micsoda. Így arra is fény derült, hogy egyik ficakban a Matterhorn (helyi elnevezésén Cervin) legcsúcsa is kibújik.
Itt fönt meglepetésemre belebotlottam egy-két éppen elvirágzott tavaszi tárnics-szerű enciánba. Gondoltam, hogy ez ma virágből a maximim, az is csoda, hogy ennyit kibírtak a hó ellenére. Egy ici picit lejjebb viszont bimbós és frissen nyílt törpe tárnicsok jöttek szembe. Alig akartam elhinni.
Az igazi meglepetés a legelő déli peremén ért. Itt az elszórt tűlevelű fákat lombos csoportocskák váltották föl. Már messziről reménykedtem, de amikor odaértem, teljessé vált a bizonyosság, hogy ezek mind berkenyék. Bizony, a borókás legelő mintájára gyorsan el is neveztem "berkenyés legelőnek". Sok volt a szép öreg fa, levél csak alattuk, de ezeken akadt bogyó. Jellemző volt az aria-szerű, keskeny, megnyúlt levél, a bogyók is kicsit hosszúkásnak mutatkoztak. Lejjebb kis méretű, majdnam kerek, ici-picit karéjozott levelek is előkerültek, de nem mertem semmire sem tippelni. (Solorina később elárulta, hogy ő Albániában találkozott hasonló berkenyés legelővel, ahol S. umbellata nőtt mindenütt.)
Én meg, ahogy végiglátogattam a "rokonokat", és mindegyikkel váltottam pár szót, elszakadtam a csapattól. Egy ilyen nyílt terepen kicsit nevetséges a dolog, de megtörtént, azért kisebb keresgélés után egymásra kadtunk.
Még egy érdekességbe botlottunk. Egy kis területet szép, szabályos zsombékok borítottak, amin a társaság meglepődött, nem tudták hova tenni. Gyorsan előadtam a zsombék keletkezésének szokásos meséjét tehénnel és taposással, de azért utólag nem vagyok benne biztos, hogy nem valami más volt-e az eredete. Mindenesetre sikerült lebeszélnem őket arról, hogy a zsombék tetejére álljanak, merthogy ott különleges növények teremhetnek.
Innek következett az igazi büntetés, meredek ösvényen kellett cirka ezer métert ereszkednünk a tó partján a vasútállomásig. Engem az ilyen ereszkedés mindig megvisel, most sem figyeltem eléggé a növényzetre közben. Egy dolog azért szemet szúrt. Svájcot általában hideg országnak szoktuk gondolni, erre viszont a lefelé egyre gyakrabban föltűnő magyal igyekezett rácáfolni. Aztán a faluban pedig az egyik kiskertben ott munkálkodott Pelikán elvtárs, mert a fügéi mellett, bizony, ott állt egy kis gyümölccsel teli narancsfa is! Igaz, azt nem láttam, hogy szabadföldben, vagy konténerben gyökerezett-e.
Ez az út is jól bizonyította, hogy a botanászást nem szabad a télre hivatkozva feladni, az erdő mindig ad valami ajándékot, még ha nem is azt, amit várunk tőle. Néha sokkal érdekesebbet.


Javítva: 20.11.2010. 21:24 | Fel!

#2

RE: Creux-du-Van, avagy milyen az a berkenyés legelő?

- Külföldi kirándulások, túrabeszámolók 20.11.2010. 21:20
- barkócza | 1.807 Hozzászólás

És akkor a képek:

Csatolt képek:

Javítva: 20.11.2010. 21:21 | Fel!



Látogatók
0 Fórumtag és 59 Vendég online

Üdvözöljük a legújabb fórumtagot: kissbalazs
Fórum statisztikák
A fórumon 12308 topik és 53116 hozzászólás van.
Rekord látogatottság: 147 Felhasználó (27.06.2017. 10:49).